Hová vezet ez?

Nem mindig látható a robot! Van, amikor elbújik, nem úgy mint dr. Robot, akiről a múlt héten írtam.

aimotive-4-930x698Nagyon örültem, hogy az NJSZT 10. Digitális Esélyegyenlőség konferenciáján az előadók között volt Takács Árpád az AImotive kutatója is. Miért? Elég sokat olvastam, sőt írtam is a cégről (akkor még AdasWorks volt a neve), amikor az önvezető autókkal foglalkoztam. Kik ők és mit csinálnak? Viszonylag fiatal magyar cég (2009-ig nyúlik vissza a történetük), ami gyorsan betört az autóiparba, fontos elektronikai beszállító lett. Az önvezető autókhoz mesterséges intelligencián alapuló szoftvereket fejlesztenek, beleértve környezet felismerését, a helymeghatározást, a mozgás megtervezését, és az autó alacsony szintű vezérlését. Főleg kamerákat használnak, de szükség szerint radarra és ultrahangra is támaszkodnak. A koncepciójuk megvalósításának fontos eleme az olcsó és nagy teljesítményű GPU, amire sok kamerát lehet rákötni, és képes a nagy felbontású videókat valós időben feldolgozni.

Takács Árpád novemberi előadásának címével, „A jövő luxusa: hús-vér sofőrök?”, adta meg az alaphangot. Megtudtam tőle, hogy a közlekedési balesetek jelentik a nem betegséghez köthető leggyakoribb halálozási okot, évente 1,3 millió ember hal meg így. Ez tényleg óriási szám! Olyan, mintha naponta tíz nagy utasszállító repülő összes utasa meghalna. Ha más nem, ez is elég motiváció lehet arra, hogy megokosítsuk az autókat.

A cél az ötös szintű önvezető autó, ami azt jelenti, hogy az autó minden közlekedési helyzetben és mindenféle úton legalább olyan jól teljesít, mintha ember vezetné. A fenti statisztika ismeretében nem elég annyira jól vezetnie, mint az ember teszi, hanem még jobban is kell!

sae-automated-levels-table

Hogy érjük ez el? Nem úgy, hogy még tovább és tovább javítgatjuk a jelenlegi autókat (amikbe már tényleg rengeteg biztonsági megoldás került be), hanem valami nagyot és újat kell lépni – ez lesz a mesterséges intelligencia. (Ezért is változtatták meg a cégük nevét, mert már nem a vezetést segítő ADAS rendszerekkel, hanem a mesterséges intelligenciával foglalkoznak.) Ehhez nem csak a technológiában, hanem a szabályozásban is nagyot kell lépni, mert ma Európában még az 1969-es Bécsi Egyezmény van hatályban, ami szerint még tesztelni se lehetne ilyen autókat. (Összehasonlításul: az USA 14 államában már szabályozták az önvezető autók tesztelését.)

Az, hogy nem a meglévő autók javítgatása a cél, látszik abból is, hogy a nagy autógyártók mellett fontos kulcsszereplők lettek olyan cégek is, amelyek korábban az autógyártás közelében sem jártak, pl.: NuTonomy, Delphi, MobilEye, Baidu, Google, Über, Apple. (Tavaly ősszel írtam egy részükről.) Az alábbi frissebb ábrán a legalább hatszáz játékosból a 125 legfontosabb jelenik csak meg. Hozzátehetjük, hogy állandó itt a változás, gyorsan avulnak el az ilyen összeállítások.

autonomous-drive_vision_systems_intelligence_infographic

A lényeg az – mondja Takács Árpád –, hogy a tetején lévő integrátoroknak mindenképpen mesterséges intelligenciához kell folyamodniuk, de ez utóbbival sokkal kevesebben foglalkoznak! Az autógyártók közül szinte senki. Miért? Az egyik alapvető korlátjuk az, hogy sok-sok beszállító elemeit építik be a járművekbe, akár 150 processzor is lehet egy autóban! Meglehetősen reménytelen vállalkozás lenne egy ilyen platformra mesterséges intelligenciát telepíteni.

vision_systems_intelligence_ai_pr_infographic_new

Az önvezető autókban kamerákon kívül még LIDAR és radar is szokott lenni. Az utóbbi olcsó, de a képe rossz felbontású, ezért elsődleges szenzorként nem használható. A LIDAR alkalmas a távolság nagyon pontos megmérésére, így 3 dimenziós képet is elő tud állítani. Egy előre elkészített 3D térképpel összekapcsolva, centiméteres pontosságú helymeghatározást tesz lehetővé. Az ára viszont elképesztő (kb. 20 millió forintba kerül). Szintén korlátozza a használatát az is, hogy az alapul szolgáló térképet az autóban kell tárolni, és folyamatosan frissíteni kell.

A kamerák az emberhez hasonlóan látnak, és jól használhatók lehetnek, de sokáig kívül estek a tervezők érdeklődési körén, mert nem volt módszerük a hihetetlen adatmennyiség gyors elemzésére és a tárgyak, emberek felismerésére. A képfeldolgozásban rohamléptekkel fejlődik a mesterséges intelligencia használata. Más alkalmazási területekről tudhatjuk, hogy viszonylag rossz minőségű kültéri kamerák felvételein is fel tudják ismerni az embereket. Más alkalmazásokban pedig az emberek arca alapján már a gép is sok mindent meg tud mondani (pl.: nem, életkor, hangulat – persze ez egyik sem akkora csoda, mi emberek már régen tudjuk ezt).

Mi az AImotive megoldási módszere? Az autóvezetés négy fontos lépéséhez kell megtalálni a megfelelő eszközöket. Melyek ezek a lépések?

  1. Felismerés: fel kell mérnünk a környezetünket, azonosítanunk kell az objektumokat (autó, fa, gyalogos, kerékpáros, stb.)
  2. Lokalizáció: el kell helyeznünk magunkat ebben a térben
  3. Döntés: felmérni, hogy mi fog történni, és erre hogyan reagálunk
  4. Irányítás: az autó a megtervezett módon haladjon

Ehhez sok szoftverre van szükség. Az első lépésben a sok szenzorból érkezett adatokat össze kell vetni, együtt kell értelmezni. A kamerák képei együtt használhatók például a tárgyak távolságának vagy mozgási sebességének meghatározására. Ezt követően ismeri fel majd az autó az objektumokat. A felismerést sok-sok valós életből vett kép alapján lehet megtanítani az autóban futó rendszernek. Ez a videó ad képet arról, hogy miképpen azonosítja a képfeldolgozó rendszer az autókat, gyalogosokat (különböző színekkel jelöli be és különíti el a háttértől őket, hogy jobban lássuk): https://youtu.be/Nj1UQ-L-Ux0?t=6m11s Nekem nagyon tetszik!

Az előadásban még van néhány érdekes példa, érdemes megnézni őket!

Újdonság volt számomra, hogy ezt a felismerési képességet emberektől tanulja az autó. Rengeteg valódi képet dolgoznak fel (annotálnak) emberek, azaz bejelölik rajtuk az összes objektumot, amit majd a helyzetelemzés és a döntés során fel kell ismernie a mesterséges intelligencia szoftvernek.

Takács Árpád az előadása végén felhívta a figyelmünket néhány tévhitre az önvezető autóval kapcsolatban:

  • A mai vezetéstámogató rendszerekből nő majd ki
  • Azonnal kereskedelmi forgalomba kerül majd
  • Évtizedekre van még szükség.
  • Több százmillió km tesztelés kell majd
  • Ha-akkor szabályok alapján dönt majd az autó
  • Helyes morális döntéseket kell majd hoznia

Ez az utóbbi két téma egy-egy külön tanulmányt is megér…

Ez a cikk nagyrészt Takács Árpád előadása alapján készült, és felhasználtam hozzá saját olvasmányaimat és írásaimat is.

A dolgok és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról (benne az önvezető autókról) elég sokat írtam már, ezek az írások az Összekapcsolt mindenség című oldalon is megtalálhatók.

Reklámok

Dr. Robot

Miről lehet beszélgetni dr. Robottal? Kell egyáltalán beszélgetni vele?

da Vinci robotA múlt héten azt ígértem, hogy visszatérek a modern számítástechnika orvosi alkalmazásaira. Akkor megemlítettem a Watsont, ami orvosokat segít a diagnózis megtalálásában és terápiás javaslatokkal, és nagyszerű eredményeket ér el (főleg a daganatos betegségek területén). Egyelőre úgy látszik, hogy nem elveszi az orvosok munkáját, hanem tudós kollégaként segíti őket abban, hogy hihetetlen számú beteg leleteit, kezelési módjait és azok eredményeit átnézve, elemezve, gyorsan jó diagnózist állítsanak fel, és megtalálják a legjobb terápiát. Watson többé-kevésbé tekinthető gondolkodó gépnek, hiszen tanulni is képes. Ez a terület, a cognitive computing, nagyokat lép előre, és nem az IBM Watson az egyetlen képviselője. (Itt írtam tavaly egy-két érdekes dolgot erről a területről.)

Ma nem erről lesz szó, hanem a robotika orvosi alkalmazásairól, azon belül is a sebészetről. Talán nem is olyan meglepő, hogy egy nagyon precíz, finom mozgásokat igénylő területen bevetik a robotot, aminek nem remeg a keze, nem fáradt, nincsenek érzelmei, hanem minden helyzetben nagyon pontosan el tudja végezni a feladatát. Ha erre számítottunk, akkor nem teljesen volt igazunk. Ugyan sebészeti robotok használatát már 2000-ben engedélyezte az FDA, a robot egyáltalán nem dolgozik önállóan. Nincs benne semmilyen formája az intelligenciának. Mégis mi a haszna, mire jó?

A nagyon finom, apró mozdulatokat igénylő területeken alkalmazzák, mert le tudja kicsinyíteni a sebész kézmozgását. A szoftvere képes a kézremegés hatásának csökkentésére, kiszűrésére. Az ízületei mozgékonyabbak, mint az emberéi, így olyan helyekre is be tud kanyarodni, ahova egyébként sokkal több vágással lehetne csak eljutni. A döntéseket viszont egyáltalán nem akarja kiadni a kezéből a sebész – mondta az NJSZT idei Digitális Esélyegyenlőség konferenciáján Haidegger Tamás. Azt is megtudtuk tőle, hogy már 3-4 évtizedes múltja van ennek a témának, először a NASA kezdett el ezen a területen kutatni a hosszú időt a Földtől távol töltő űrhajósok miatt. 1970-ben alkották meg a NASA mérnökei az első távsebészeti rendszer terveit, amik akkor még megvalósíthatatlannak bizonyultak, de évekkel később kezdtek realitássá válni egyes elemei, és felmerült a földi katonai alkalmazás lehetősége. Az első megvalósult műtét 1985-ben mégsem a hadseregben, hanem polgári területen történt, egy idegsebészeti beavatkozásban szolgált asszisztensként egy robot. Itt azt a képességét használták ki a robotnak, hogy nagyon nagy pontossággal tudja végrehajtani az előre megtervezett műveleteket. Tehát itt a sebész semmilyen döntést sem bízott a robotra, hanem „csak” a terv nagyon precíz végrehajtójaként alkalmazta.

Hiába volt nagyon pontos és precíz, ez a módszer mégsem terjedt el, mert hiányzott a bizalom a robotok iránt. Végül nem is ez a megközelítés (az előre megtervezett beavatkozás automatikus vagy félautomatikus végrehajtása) hozta az első komoly sikereket, hanem a da Vinci „távoperáló” rendszer, vagyis a NASA mérnökeinek ötlete, de nem a világűrben, hanem egyszerű kórházban, és nem távolról, mert egy helyen kell lennie a sebésznek és a robotnak (szabályok és aggodalmak miatt). Akár a laporoszkópia továbbfejlesztésének is lehet tekinteni, mert azt teszi könnyebben, pontosabban kivitelezhetővé. Úgy látszik, hogy ezt a megközelítést könnyebben értették meg és fogadták el az emberek. Már több mint 3500 da Vinci robot dolgozik szerte a világon (kétharmaduk az USA-ban), és a közelünkben is vannak páran. Kíváncsiságból beírtam Budapestet a keresőjükbe, és elég sok közeli találatot kaptam (mindet tőlünk nyugatra, a legközelebbieket Bécsben). A rendszer kétmillió dolláros ára nyilván jelentős akadálya a terjedésének.

Az elfogadáshoz járulhat az is hozzá, hogy nem is nagyon használják a „robot” szót, amikor a módszert ismertetik. A bemutató szövegben csak egyszer, és csak a vége felé fordul elő a „robotics” szó. Ez stimmel is, hiszen semmit se csinál önállóan a da Vinci – csak egy (vagyis három-négy) precíz kezet ad a sebésznek. Évente több százezer műtétet végeznek így az Egyesült Államokban, és egyes műtétek (például prosztata) túlnyomó többségét.

Természetesen nem egyöntetűen pozitív a fogadtatása, és sok kritika is éri. Ezek különféle szempontból bírálják a da Vinci rendszert, amikből eggyel foglalkoznék csak. Fontos a kórházak számára, hogy egy ilyen ügyes és drága berendezést minél inkább kihasználjanak, ezért elcsábulhatnak és kevesebb oktatás és gyakorlás után is egyedül rábízhatnak valódi beteget egy kezdő orvosra. Talán ennek tulajdonítható, hogy egyes elemzések szerint nem jobbak az eredményei a hagyományos laparoszkópiás beavatkozásokénál. (Egy 2013-as tudományos cikk szerint az eredmények nem voltak mérhető mértékben jobbak, de a költségek sokkal magasabbak voltak: The Journal of American Medical Association.)

Érdemes a da Vinci rendszert használni a megszokott, bevált módszerek helyett? Igazságot ebben a kérdésben majd a következő évtizedek hoznak, de nem biztos, hogy az a kérdés ugyanez a kérdés lesz.

Az írásom elején említett Watson a kórismében és a kezelés kiválasztásában segít. A da Vinci a műtétben. A kettő között ott van az orvos, és a da Vinci kezét is az orvos fogja. Ő értelmezi Watson tanácsait, ő hozza meg a döntést a kezelésről. Ő tervezi meg a műtétet, és ő hozza meg a műtét közben felmerülő kérdésekben a döntést. A pontosabb képalkotó rendszerek és a pontosabb diagnózis birtokában talán egyre kevesebb ilyen azonnali döntés kell majd. Ha majd – akárcsak a vizsgálatokról és a kezelések eredményességéről – a műtétekről is lesz sokmilliós adatbázis, esetleg a Watson segíthet a sebésznek műtét közben. Eljön majd az az idő, amikor Watson és da Vinci együtt dolgozik, és az orvos csak megfigyelő lesz? Vagy az sem? Kivel fogunk beszélni a műtétről, a várható eredményekről és a kockázatokról? A Watson képes lehet erre…

Talán már itt van a küszöbön egy efféle megoldás: a Google és a Johnson & Johnson nemrég belefogott egy közös vállalkozásba, aminek a célja a „Sebészet 4.0” vagy „digitális sebészet” megteremtése. (Ebben a terminológiában „Sebészet 3.0” az, amit a da Vinci használatával csinálnak.) A diagnosztikai és a műtéti eszközöket döntéstámogató algoritmusokkal egészítik majd ki. Azt még nem merik kimondani, hogy döntéshozó szerepük is lesz… A prototípust 2020-ra ígérik.

Amikor majd könnyű szívvel rábízzuk a családunk életét az önmagukat vezető autókra, talán a mesterséges intelligenciával bíró orvosi robotokat is szívesen látjuk magunk körül.

Ebben az írásomban nem Haidegger Tamás előadását ismertettem, de erősen támaszkodtam rá abban, hogy merre induljak, merre nézzek körül. Nem is mindenről írtam, amiről ő nagyon érdekesen, sok képpel és videóval beszélt. Javaslom az érdeklődőknek, hogy nézzék meg a teljes előadást (26 perc).

Továbbiak erről a konferenciáról:

Gondolkodom, tehát…?

„Gondolkodom, tehát vagyok” – erre a következtetésre jutott Descartes a XVII. században. Milyen folyományai vannak ennek a megállapításnak ma, és milyenek lesznek holnap, holnapután?

blue-river-technology-see-spray-machine

Forrás: Blue River Technology

Az NJSZT (Neumann János Számítógép-tudományi Társaság) idén is nagyon aktuális témát választott a DE! (Digitális Esélyegyenlőség) konferenciájának, ami immár a tizedik volt a sorban. A gondolkodó embernek szükségképpen látnia kell a veszélyeket is, amik a hihetetlen sebességű és irányú fejlődés mögött vannak, és hozzáértő (írástudó) embernek a felelősséget is vállalnia kell. Ezzel adta meg a konferencia alaphangját bevezetőjében Alföldi István.

Valóban nagy a felelőssége mindenkinek, akinek bármilyen szerepe van ebben a folyamatban, és még nem is tudjuk, hogy hova vezet ez az egész. Látunk „apró” részleteket, itt vannak a nyakunkon a robotok, a majdnem gondolkodó számítógépek, amelyeknek már nem csak az a jellemzője, hogy sok adatot tudnak gyorsan tárolni, előszedni és elemezni, hanem olyan következtetésekre is pillanatok alatt jutnak el, amikhez az embernek napok vagy hetek kellenének (ha egyáltalán). Vajon fejlődés vagy forradalom az, ami elkezdődött?

Mit jelent a gondolkodás mint az embert a géptől megkülönböztető képesség? Számomra az egyik fontos eleme az, hogy mi akkor is tudunk döntést hozni, ha nincs előre megírt algoritmusunk. A gép viszont előre megírt programok mentén halad. Ez azt is jelenti, hogy a programot létrehozó embernek sokkal magasabb szintű képességei vannak, mint az általa létrehozott programnak, „mesterséges intelligenciának”. Meddig igaz ez az állítás, hol vannak a határai? Ha a Watson képességeit nézzük, azt hihetjük, hogy eltűnik ez a különbség. Van félnivalónk, vagy örömteli a fejlődés?

Bőgel György professzor – szokás szerint – alapos kutatással készült az előadására, nagyon sok adatot és információt osztott meg velünk, és mindjárt segített is megértenünk a teljes képet. Már amennyire meg lehet azt ma érteni…

A gépek régen jelen vannak az életünkben, és az sem újdonság, hogy „elveszik” a munkánkat. Ha a gép olcsóbban, gyorsabban, pontosabban végzi el a munkát, akkor a tőkés, a vállalkozó, a tulajdonos lecseréli az embert a gépre. Az ember kereshet magának más munkát… Ez nagyszerű, hiszen nő a termelés, csökkennek az árak, javul a minőség. Az emberek megszabadulnak a nehéz, testet gyötrő fizikai munkától, felszabadulnak, magasabb szintű, alkotó munkát végezhetnek. Akik be tudnak  illeszkedni, el tudják végezni azokat a munkákat… A többi munkanélküli lesz, kilátástalan lesz az élete neki is és a gyerekeinek is. A munkanélküliség folyamatosan nő az egész világon, és főleg a fiatalokat sújtja már elég sok éve Nyugat-Európában is. Máshol még rosszabb a helyzet, rengeteg embernek reménytelen az élete emiatt.

Az ipari fejlődés során a mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerőt a városok és az ipar szívta fel. Vajon folytatódik ez a folyamat, így lesz ez a jövőben is? Az a része biztos, hogy egyre kevesebb kétkezi munka van a mezőgazdaságban. Már nem csak az egyszerű feladatokat veszik át a gépek, hanem megkezdődött ez a folyamat a tudást, tapasztalatot igénylő területeken is. Bőgel professzor a salátaritkító gépet hozta fel egyik példának. A saláta egyelése nem egy egyszerű, mechanikus feladat. Nem könnyű a pici növénykék esetében megkülönböztetni egymástól a gyomot és a salátát, és még azt is el kell dönteni, hogy a saláták közül melyik maradjon, melyiket kell kihúzni. Az erre a célra alkotott gép lát, gondolkodik, cselekszik, tanul. És mindezt gyorsan csinálja, két óra alatt elvégzi egy egész brigád tíznapi munkáját. Innentől kezdve már egyszerű gazdasági a kérdés: ki csinálja olcsóbban és megbízhatóbban?

Mi lesz azokkal, akik a salátát egyelik? Találnak másik munkát a földeken? Elmennek a városba rosszul fizetett, betanított munkát végezni? Ezek a lehetőségek gyorsan szűkülnek. Egy nagyon rossz folyamatot erősít ez a technológiai változás most. Valamikor a gyerekek általában arra számíthattak, hogy jobb életük lesz, mint a szüleiknek volt. Sajnos évtizedek óta romlik a helyzet, és a mai harmincasoknak már csak a fele számíthat erre (ez USA-adat, de Nyugat-Európában is hasonló a romlás). Ez kapcsolódik az egyre fokozódó vagyoni polarizációhoz is, ami ma már ott tart, hogy a 8 leggazdagabb emberé az összes vagyon fele, és az összes vagyon 89%-a van az emberek 10%-ának a kezében. A többi 90%-nak szinte semmi se jut. Ez súlyos probléma, érzik az emberek (és szerintem sok bajunk gyökere). Itt van még a Gallup felmérése: Obama elnök nyolc éve után megkérdezték az amerikaiakat, hogy melyik területen javult, és melyiken romlott a helyzet. Az általános kép egyáltalán nem fényes, de itt most csak ezt az egyet akarom megmutatni. Az emberek gazdasági helyzetében mutatkozó korábban is veszélyes szakadék tovább mélyült.

usa-obama-weath-gap

Bőgel professzor több példát és statisztikát mutatott arra a jelenségre, hogy a közepesen fizetett munkahelyek tűnnek el, és általában csökkennek az átlagfizetések. Az olcsó munkaerőre még szükség van (talán csak azért, mert olcsóbb a gépesítésnél). A magasabb képzettségű dolgozók is kellenek (amíg ott is tömegesen meg nem jelennek a számítógépek).

Ma az a helyzet, hogy az automatizálás és a gépesítés a középen elhelyezkedő munkahelyeket szünteti meg a legnagyobb számban, azonban nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. A cikkem elején említettem a Watson szuperszámítógépet. Ezt – természetesen – úgy pozícionálja az IBM, hogy nem elveszi az ember munkáját, hanem jó kolléga, aki segít a tanácsaival. Az eddigi alkalmazásaiban ez így is van, még az orvosi területeken is, ahol a legnagyobbat alkotja a diagnózisok felállításában segítve a szakorvosokat. (Erre a témára majd még visszatérek.)

Nagyon megragadott, ahogy Bőgel György átadta nekünk Andrew McAfee gondolatait a különböző típusú munkakörökben dolgozó emberek helyzetéről. Röviden összefoglalva: a középen elhelyezkedő, vagyis alacsonyabb képzettséget igénylő „fehérgalléros” munkát vagy magasabbra értékelt „kékgalléros” munkát végző emberek helyzete, élete drasztikusan romlik, egyre többen kerülnek börtönbe, válnak el, nevelik egyedül a gyereküket, veszítik el az érdeklődésüket az ország dolgai iránt. A teljes TED-előadást is érdemes megnézni (15 perc, magyar felirattal).

A gépek már ismerik, és jól csinálják a finom, precíz mozgást, megfogást igénylő feladatokat. Az optikai felismerési képességeik gyorsan fejlődnek, már nemcsak az arcok megismerése, hanem a jellemvonások felismerése is realitás. A közösségi térben is kezdenek egyre jobban mozogni (ha eltekintünk egy-két nagyon rosszul sikerült kísérlettől, pl.: @TayAndYou).

Bőgel György rámutatott arra, hogy még keveset tudunk ezekről a folyamatokról. Annyi látszik, hogy a kapitalizmus szelleme működik, a gyorsuló technikai fejlődés ezt támogatja, és globális és többé-kevésbé korlátok nélküli világban növekszik az egyenlőtlenség. Azt még nem tudjuk, hogy a technikai csodák, az óriási feszültségek milyen újabb radikális változásokhoz vezetnek majd. Van sok világmegváltó ötlet: erős állam, megváltozó oktatás, progresszív adó, alapjövedelem, több innováció, közmunka, vezetői jövedelmek korlátozása.

Remélem, sokaknak felkeltettem az érdeklődését! Nekik javaslom Bőgel György előadását (28 perc).

Ahogy szoktam, ebben az írásomban is több forrást használtam fel, és ezeket kiegészítettem a saját gondolataimmal, véleményemmel. A forrásokra hivatkoztam. Azok a bekezdések alapulnak Bőgel professzor előadásán, amelyekben megemlítettem a nevét.

Továbbiak erről a konferenciáról:

 

Mi az álmunk?

Mik a lehetőségeink ebben az új, digitalizálódó világban? Beépül az életünkbe az új technika? Kapunk tőle új lehetőségeket?

2016-infoter-img_1130Nagyon izgalmas témáról beszélgettünk az idei INFOTÉR konferencián az általános iskolától a felnőttképzésig és munka közbeni képzésig terjedő szakterületek hozzáértőivel. Az ott elhangzott kérdéseket és véleményeket igyekszem minél több érdeklődőhöz eljuttatni, és ez a cikksorozatom harmadik része. A kompetenciáktól indultunk, majd az attitűd, az érdeklődés, a tanulni vágyás következett. A munka melletti, munka közbeni tanulás mindenki számára kulcsfontosságú, mert különben elszáguld mellette az innováció, a digitális átalakulás, és nem lesz munkája.

Úgy tűnik, mintha ez az új világ, ahol mindenben számítógép van, ellensége lenne sok embernek, akik valamilyen manuális szakmához értenek, vagy betanított munkásként dolgoznak egy gyárban. Az ő munkahelyüket az automatizálás és a robotok veszélyeztetik, sőt már el is kezdték elvenni. Mi lesz velük, ha nincs idejük, energiájuk, sőt kedvük se tanulni? Lesz módjuk és képességük a folyamatos tanulásra? Lesz motivációjuk? A bőségesnek látszó céges képzések erre a területre nem fókuszálnak, inkább csak látszattevékenységek vagy a pillanatnyilag szükséges ismereteket akarják a dolgozóba beletölteni.

A megoldás a munka és a tanulás integrációja – mondta Koltányi Gergely. Hogy segít ebben a digitális átalakulás? Ez volt a következő kérdésem a beszélgetés résztvevőihez. Ezzel kapcsolatban Gazdag Ferenc elsőnek azt a problémát vetette fel, hogy ez a változás szétzilálta a hagyományos kapcsolati hálókat, egyre több ember dolgozik olyan csapatban, aminek a tagjai nem találkoznak egymással. Az együtt dolgozó emberek más városban, más országban, más időzónában is lehetnek. Itt a vezetésnek alapvető feladata a változás emberi részének a kezelése. Be kell vonni az új technológiának azokat a lehetőségeit is, amelyek a közvetlen munkafeladatokon túlmenő kapcsolattartást tesznek lehetővé (pl.: Facebook, LinkedIn, Skype). El kell juttatni a kollégákhoz azokat a jó mintákat (vezetői és dolgozói viselkedést, attitűdöt), amik régebben a személyes találkozások során látszottak.

Az eddig elhangzottak inkább a szellemi munkát végzők lehetőségeiről szóltak, és arról a helyzetről, amikor a munkáltató tesz valamilyen erőfeszítést a dolgozók olyan képzésére, amivel a jövőbeli feladatok elvégzésére is képesek lesznek. De mi a helyzet azokkal, akik a gépsor mellett dolgoznak, és a munkáltatójukat csak az érdekli, hogy ma el tudják végezni a feladataikat. Az nem szempont, hogy három év múlva, teljesen más technikai körülmények között is helyt tudjanak állni. Ők magukra vannak hagyva. Ők fel tudnak készülni arra, amikor már nem lesz ilyen munka, nem lesz rájuk szükség a gépsor mellett? Segíti őket a sok új „digitális” lehetőség? Önmagában a technika nem fogja azokat az embereket segíteni, akiknek eddig sem volt igényük és akaratuk tanulni – válaszolta a kérdésemre Gazdag Ferenc. Csak azokat fogja segíteni az új technika, akiknek eddig is megvolt az igényük erre. Nekik segít az időbeli és térbeli korlátok legyőzésében.

Boda József úgy látja, hogy itt nem csak az akarat a kérdés. Sok ember nincs tisztában a lehetőségekkel, nem tudja, hogy akár a gyárba buszozva a telefonján is hozzáférne tananyagokhoz. Azt sem tudja, hogy mi lenne neki jó, mit kellene tanulnia. Nem tudja, hogy létezik podcast, amit meghallgatva tanulhatna. Eszébe sem jut, hogy YouTube videók segítségével megtanulhatna egy dolgot, új képességekre tehetne szert. Ebben van felelősségük a vállalatoknak, hiszen ott töltik az emberek a legtöbb időt, ott találkozhatnának ezzel a szemlélettel.

Koltányi Gergely azt tette hozzá, hogy a digitális világ akkor segít, ha a digitális szemlélet beépül az ember mindennapi életébe. A telefonja nem csak azért „okos”, mert mindenkinek az van, hanem tényleg okostelefonként is használja. Tud rá alkalmazásokat keresni, telepíteni, tudja azokat használni. Ha ebben a közegben otthonosan mozog, akkor fel fogja használni arra, hogy elérje a céljait. Ha az a célja, hogy megtanuljon valamit, és ehhez van félelem nélkül használt eszköze, akkor azt fogja is használni. Persze, ha nem tudja, hogy miről marad le ezek nélkül, akkor nem nagyon lesz igénye sem. Összefoglalva: mindenkinek annyi lehetőséget ad az új digitális kultúra, amennyire ő ezeket beépíti a saját mindennapi működésébe.

Itt arra is szükség van, hogy az emberek számára felmutassuk a technológiai eszközök hasznosságát – hallottuk Tarján Gábortól. Példája a nagymama volt, akit nem nagyon lehet leültetni a laptop elé. Ha az unoka külföldre ment dolgozni, akkor vihar sebességgel megtanulja a Skype vagy bármi más használatát, mert leképeződött a fejében a dolognak a hasznossága. Csak úgy általában nem érdemes az embereknek a digitális kultúráról beszélni. Konkrétan kell megmutatni nekik, hogy miért van rá szükségük!

Itt tettem fel az egyik kedvenc kérdésemet: Újra szükség van reneszánsz emberekre? Olyan emberekre, akik sok mindenben tájékozottak? Tarján Gábor hisz abban, hogy igen, szükségünk van rájuk! A gyerekeinknek is ilyen mintákat kell mutatnunk. Nagyon nem jó, ha már 8-10 évesen szakosodnak. Nagy hiba, ha a gyerek beáll egy csőbe, és azon kívül nem létezik számára a világ, mert az életben egy nagyon komplex térben kell soktényezős döntéseket hozni. Ahhoz, hogy differenciáltan lássuk a világot, több diszciplínával kell valamilyen szintű barátságot kötnünk. Szerinte a legrosszabb informatikus az, amelyik csak informatikus. Koltányi Gergely a reneszánsz ember helyett a „T” modell elnevezést használja. Ez azt jelenti, hogy sok területen rendelkezik „sekélyes” tudással (ez a T teteje), és egy valamihez nagyon ért (ez a T függőleges szára). Itt az a fontos, hogy ez utóbbit nagyon gyorsan tudja oldalra tolni, hamar tudjon egy másik területen mélyebb tudást szerezni. Ehhez kell a T teteje, vagyis az ismeretek sok területen. Főleg a startupok közelében van szükség ilyen emberekre, olyan generalistákra, akik egy területen specialisták. Reneszánsz emberre és specialistára is szükségünk van, és a fiatal felnőtt korig elsősorban reneszánsz embereket kell képezni. Ez után kell a rövid távú és gyorsan változó specializációkra felkészülni.

Mi a helyzet a külföldi munkával? Az informatika területén ez különösen aktuális. Mik a célok? Itthon akarjuk tartani az informatikusokat, vagy ez nem annyira fontos? Ide akarunk külföldről csábítani embereket?  Nem kellene ennyire negatívan beszélni a külföldre menésről! Ez teljesen normális dolog a globalizált világban – hangsúlyozta Boda József. Az emberek oda mennek, ahol akkor éppen jobban megfelelnek nekik a feltételek, és ez nem jelenti azt, hogy nem fognak visszajönni. Ők az iskolájukban sok éves tapasztalattal és ipari háttérrel rendelkező programozókkal oktatnak – olyan emberekkel, akik tudják, hogy miről beszélnek. Most 18-20 ilyen mentoruk van, és közülük ketten Londonból jöttek haza. Borzasztóan örülnek annak, hogy voltak kint, mert egy teljesen más szemléletet tudnak a saját tapasztalataik alapján megmutatni az oktatásban. Nem rossz tendencia az, hogy kimennek, és azon kell dolgozni, hogy legyen kedvük visszajönni. Ennek egyik eleme az, hogy informatikusként sokkal jobban meg lehet élni Magyarországon, mint Londonban.

Másképp látja ezt a kérdést Pulay Gellért. Szerinte ez nagy nemzetgazdasági probléma, mert sokan nem jönnek vissza. Itt is hiányzik a megfelelő információ – ez is oka a külföldre menésnek. Meg kell mutatni, hogy itthon is megvannak a lehetőségek. Itthon is lehet idegen nyelvi környezetben dolgozni, lehet nemzetközi cégeknél dolgozni, lehet havi rendszerességgel külföldre menni. Több cég Amerikába dolgozik, és magas béreket tudnak fizetni. Nagyon jó lenne, ha úgy lenne, mint régen a céheknél: a gyerek elment három évre külföldre tapasztalatot szerezni, tanulni, majd visszajött és felépítette a maga vállalkozását. De most nem így van. Sokan nem jönnek haza, főleg a legjobban keresők, akik a legtöbbet adóznának és a legtöbb gyereket vállalják.

Ezt a témát vitte tovább Koltányi Gergely, aki átvette a szerepemet, és ő tette fel a következő kérdést. Visszatérve arra, hogy a technológia bizonyos mértékben eltünteti a tért és az időt: Nem tűnnek majd el az országok? Szerinte mindenki oda tud dolgozni, ahova akar. Innen Magyarországról lehet az Egyesült Államokba vagy bárhova dolgozni. Néhány magyar cég éppen azzal csábítja ide az amerikai programozókat, hogy itt abból a pénzből nagyon jó helyen és nagyon jól tud élni. Ez fordítva is igaz: attól, hogy valaki úgy döntött, hogy Londonban él, dolgozhat egy magyar IT-cégnek is. Az embernek lehetősége van, hogy ott éljen, ahol neki jó. Ha ez itthon van, akkor itthon fog élni – ha ez külföldön van, akkor ott fog élni. Ha csak a pénz motiválná, akkor itthon is meg tudná azt a pénzt keresni (ár–érték arányban), ha versenyképes a tudása és a teljesítménye. Itt még előhozott a beszélgetés néhány fontos szempontot: például nem mindegy, hogy hol születnek meg a gyerekei, és hol neveli fel őket.

Pulay Gellért ismét kiemelte a korrekt információ szerepét. Sokan úgy döntenek, hogy nem ismerik se a valódi itthoni lehetőségeiket, se a valódi külföldi feltételeket. Ha csak a fizetéseket hasonlítják össze, de nem veszik figyelembe a megélhetés költségeit, a napi ingázás idejét, stb., akkor nem tudnak jó döntést hozni. Az is szerepet játszik ebben, hogy mennyi és milyen információval bombázzák az embereket. Megosztott velünk egy konkrét esetet, amikor valaki arra panaszkodott, hogy hetente 20-40 telefonhívással zaklatják fejvadászok, hogy menjen Manchesterbe dolgozni. Azt tartja lényegesnek, hogy a legfontosabb tudással rendelkező emberek itthon maradjanak.

A következő kérdésem az volt, hogy mi a szerepe a cég imázsának a munkaerő megszerzésében és megtartásában. Hogy kell a cégeknek megjelenniük a mindent befedő közösségi térben ahhoz, hogy azok az emberek, akiket ők meg akarnak szerezni, hozzájuk menjenek? Tarján Gábor saját példát mondott: az ő cégük egy vágyott cég az informatikusok körében, az „Investor In People” minősítésben arany partnerséget értek el. Az emberekre hosszú távú befektetésként tekintenek, és költenek a képzésükre, vagyis a munkaerőpiacon értékesebbé teszik őket. Ugyan ez abszurdnak tűnik, de jól működik. Folyamatosan jönnek a jó képességű emberek, meg is maradnak, mert rájönnek ennek a dolognak a belső logikájára és igazságára. Ez fontos választási szempont az emberek számára. Az ő modelljük a külföld–belföld kérdést is kezeli, mert vannak külföldön dolgozó kollégáik, akik pár év kinti munka után hazajönnek. Miért? Akkor szoktak visszajönni, amikor a gyerekek születése vagy az iskolás kora jön el. A sokat szidott egészségügy és oktatás miatt jönnek haza a mérnökeik, mert itthon biztosabbnak érzik a szülést, és itt jobb iskolába tudnak járni a gyerekeik. Ez is benne van a világunkban!

Az iskolai rendszergazdák helyzetéről szólva kapcsolódott a témához Sós Zsuzsanna. Egy általános iskolában szóba sem jöhetnek a korábban említett amerikai szintű munkabérek. Ők bruttó 129 ezer forintot tudnak fizetni. Vajon mi tartja az iskolájában a rendszergazdát? Három év alatt négyet fogyasztottak el belőlük. Az első Ausztriába ment, ahol nem informatikával foglalkozik, hanem egy autókölcsönzőben hozza-viszi az autókat. A másodikról előre tudta, hogy nem marad sokáig, mert főiskolai végzettsége volt. Amint adódott jobb ajánlata, azonnal lépett is. A harmadik nagyon fiatal, kezdő és lusta volt, aki alig várta, hogy beválogassák egy microsoftos programba, ahova kezdőket kerestek. Ő mondta a következő rendszergazdának a felvételi interjún, hogy fogja fel ezt a munkát jó szakmai gyakorlatnak. Arra valóban jó az iskola, hogy sok mindent megtanuljon. A mostani már egy éve van náluk, és bármikor dönthet úgy, hogy elmegy. A meglepő az, hogy erre a rosszul fizetett állásra is hamar vannak jelentkezők, és válogatni lehet az alkalmasokból. Talán az iskola jó hangulata vonzza és tartja ott őket… Úgy látszik az imázsnak fontos szerepe van!

Koltányi Gergely cége azzal a problémával küzd, hogy nehezen talál szenior fejlesztő és architect pozíciókba embereket. Mit tehetnek ilyenkor? Azt kell sugározni a cégről, jó hely, érdemes oda menni dolgozni. Mégis vigyázni kell az imázzsal, mert óriási csalódás, amikor a csokit kibontva kiderül, hogy belül egyáltalán nem olyan, mint a csomagolás ígérte. A munkáltatónál az egyik legfontosabb dolog a hitelesség. A jó kommunikációnak része, hogy a potenciális jelölt alaposan meg tudja nézni a céget, hozzájusson a döntéséhez szükséges információhoz, és ne csak a nagyszerű marketing kampányhoz. Ma már pillanatok alatt tud a LinkedIn-en kapcsolatba lépni korábban ott dolgozott kollégákkal, és ellenőrizni tudja a marketinges imázs valóságtartalmát. Az utolsó próba, aminek meg kell felelni, az amit végül ott talál a dolgozó. Legyen a munkahely az „első otthon”, ahova jó bemenni az emberi közeg, a felszerelés, a „feeling” és a célkitűzések miatt. Legyen meg a bizalom és az önállóság – ezek megfelelő vezetési kultúrát követelnek. A jó csapat fontosságát azzal illusztrálta, hogy náluk egy olyan 15 fős fejlesztői csapat van, akik tizenöt éve dolgoznak együtt. Együtt mozognak, együtt váltanak munkahelyet. Pénzzel nem lehet szétbontani a csapatot, mert nekik többet ér az, hogy együtt úgy végzik a munkájukat, ahogy az szerintük jó, mint plusz százezer forint.

A munkáltatói imázs akkor is létezik, ha nem foglalkozunk vele, csak akkor nem mi alakítjuk. Az alakításához tudnunk kell, hogy mi a célcsoportunk, és őket milyen szempontok érdeklik. Nem az a kérdés, hogy szükséges-e a munkáltatói márka, hiszen minden cégnek van, legfeljebb nem tud róla.

A végén a közönség soraiból is kaptunk egy kérdést: Ha az iskola nem képes arra, hogy az élethosszig tartó tanulás megtanítására, nem képes a digitális esélyegyenlőtlenségek kiegyenlítésére, nem képes motiválni, nem képes jó mintákat adni, akkor miért nem gondolkodunk azon, hogy csukjuk be a kaput? Mi lenne az az álom, ami a közoktatásban megfelelő lenne? Mit tesznek a jelenlévők, hogy a középosztály és az új eszközöket magának megengedni nem tudók közötti különbség ne nőjön, hanem csökkenjen?

Gazdag Ferenc szerint ezeket a problémákat egyesével lehet kezelni, és mindenkinek azt kell eldöntenie, hogy ő személyesen mit tud tenni. Saját példája: hat éve támogat egy halmozottan hátrányos helyzetű cigány ikerpárt, akik most 32 évesek, jóindulatúak, de keveset tudnak – őket próbálja a digitális világa bevinni. Emellett foglalkozik gyerekekkel, akiket megpróbál kíváncsivá tenni. Nem a KLIK, nem az iskola, nem a vállalat tud valamit tenni, hanem az igazgató, a vezérigazgató viszi végig a szervezeti kultúrában. A tanárnak kell jól csinálnia – tőle még egy egyébként rossz iskolában is lehet tanulni és motivációt kapni. Egy vállalatot egy kis mag (17%) meg tud változtatni!

Sós Zsuzsanna álma a közoktatásba: pénz. Eddig az önkormányzat volt az iskola működtetője, és elég sok támogatást kaptak. Januártól a KLIK lesz, és fél attól, hogy ez a forrás kevesebb lesz vagy elvész. A túlélésért küzdenek, és abban reménykednek…

A túlélésért küzdő iskolában, a túlélésért küzdő tanároknak arra már nem jut energiájuk, hogy folyamatosan tanuljanak, kutassanak, és ne csak azt tanítsák a gyerekeknek, amit már tudnak. A kérdésre válaszolva, Koltányi Gergely szerint az nem kérdés, hogy mindenkinek van-e álma, de az igen, hogy van-e közös álmunk. Mit akarunk együtt elérni a magyar oktatási rendszerben?

Ez záró kérdésnek jó is volt…

Élethossziglan

Meddig tart az élethosszig? Mitől lesz és milyen lesz?

Folytatom a múlt héten kezdett beszámolómat az INFOTÉR konferencián rendezett kerekasztal-beszélgetésről, amin több szakterület hozzáértőivel elemeztük az informatikai képzés és munkaerőhelyzet jelenét és jövőjét. A téma szerteágazó, és nyolcvan perc nem elég minden részlet alapos kifejtésére, de elhangzott sok értékes gondolat, amit érdemes megörökíteni.

visz-infoter-15056471_1287543941264730_6994166534630521008_n

A kompetenciákkal és a valóban lényeges elemek keresésével kezdtünk – ezekben nem voltak egy véleményen a résztvevők, mint ahogy később az oktatás tartalmában és módszereiben sem. Vajon a további kérdésekben mekkora lesz az összhang? Mindjárt meglátjuk…

A módszerek és a tartalom mellett nagyon fontos a kontextus, hogy hova érkezik a tudás – hívta fel a figyelmünket Koltányi Gergely. Már a gyerekek szintjén is óriási különbség van a szociális hátterükben, értékrendjükben, tapasztalatukban – a felnőttek esetében még nagyobbak a különbségek, és még nehezebb a változtatás. Nem is lehet összehasonlítani annak a gyereknek a helyzetét, aki az „anyatejjel szívja magába” ezeket a technikákat, és otthon minden sarokban egy táblagépet lát, egy mélyszegénységben élő gyerekével, aki eddig csak osztálytársánál látott ilyet. Egészen másképp tudja fogadni és feldolgozni az új ismereteket a két gyerek! Itt az iskolának fontos feladata a különbségek kezelése. Hogyan tud az iskola azoknak is megfelelni, akiknek még egyáltalán nem mindennapi élmény a digitális eszközökkel való találkozás, és azoknak is, akiknek a 2-3 éves eszköz már elavult, és nem akarják használni? Az lenne az ideális, ha az iskola eszközökben, programnyelvekben széles portfóliót tudna biztosítani, amiből mindenki (egyéni mentorálás mellett) választhatna. Ehhez szemléletváltás kellene.

Ehhez kapcsolódóan kérdeztem meg a beszélgetőtársaimtól, hogy szerintük az iskola képes-e felkészíteni a gyerekeket az élethosszig tartó tanulásra. Meglehetősen egybehangzó „nem” volt a válasz. Ezt támasztotta alá Tarján Gábor, aki a munkahelyén mérnökökkel dolgozik, akiknél elemi igénynek tűnne a rendszeres önképzés. Kevés kivételtől eltekintve nincs „beléjük égetve” ez az igény.  Inkább csak a megfelelésre törekszenek, és csak a megkövetelt minősítések megszerzésével foglalkoznak. Családapaként szerzett tapasztalatait is megosztotta velünk. A gyerekei az oktatási rendszertől teljesen független térben mozognak, és egymástól is nagyon különböznek. Az egyiket úgy kell leállítani, hogy ne akarjon még több információt magába szívni minden nap, mert a feldolgozására is kellene idő, míg másik a minimumra játszik. A látásproblémával élő gyerek segítése meg egy egészen más kérdés – az ő támogatásában is nagy szerepe van az informatikának. Gazdag Ferenc azt hangsúlyozta, hogy ez nem csak az iskola feladata. Nagyon fontos a családi háttér, ami az inspirációt adhatja. Itt nem a család anyagi helyzete a lényeges, hanem az élethez, a munkához való hozzáállás. Ha jó példát lát otthon, akkor a technikai lyukakat hamar be tudja tömni. Másrészt, hiába indul sok otthonról kapott tudással a gyerek, ha elkényelmesedik, nem tesz erőfeszítéseket.

Boda József egy másik szemponttal egészítette ki az eszmecserénket. Látta reggel hatkor a munkásokat a gyárba szállító buszt, akik most boldog emberek, mert van munkájuk, de néhány év múlva esetleg már nem lesz – ezt mondja minden előrejelzés. Nem fogják tudni elsajátítani azokat a kompetenciákat, amik 8-10 év múlva kellenek majd a gyárakban. Nekik is szükségük lenne az élethosszig való tanulás attitűdjére, hogy legyen lehetőségük dolgozni. Ezt gyerekkorban kell elkezdeni, mert nagyon valószínű, hogy egy mai gyerek az élete során 4-5 különböző dologgal fog majd foglalkozni. Az ehhez szükséges tudás egy részét felnőtt korában kell felszednie. Annak a világnak vége van, amikor egy megszerzett végzettségből élete végéig megélhetett az ember!

A kedvcsinálás fontosságát hangsúlyozta Pulay Gellért, aki szerint ez nem feltétlenül a szülők feladata, hiszen a gyereknek sok esetben máshoz lenne kedve, mint amivel a szülők foglalkoznak. Az iskola helyzete viszont nagyon nehéz, ha 45 percben harminc gyereket kellene mentorálni. Itt nagyon fontos, hogy mit tanítunk, és mit tanítunk először. Visszatérve az informatikai munkaerőhiány örökzöld témájára, megosztotta velünk, hogy felmérések szerint évfolyamonként tízezer olyan gyerek van, aki elvileg alkalmas lenne erre a pályára. (Megjegyzés: évente háromezret képezünk informatikusból.) Hogyan tudnánk mind a tízezernek kedvet csinálni, azoknak is, akik szociális hátterük és meglévő tudásuk alapján ma nem látszanak esélyesnek? Gazdag Ferenc itt ismét a család fontosságát emelte ki, mert szerinte az nem fontos, hogy a szülők mivel foglalkoznak, mihez értenek – a hozzáállásuk, a példájuk fontos. Megosztotta velünk egy érdekes élményét a kedvcsinálással kapcsolatban. Az előbb említett elkényelmesedett, a meglévő tudásából az iskolában jól „megélő” gyereket is lehet motiválni. Ugyan az iskolába menéshez nem lehet 6:20-kor felkelteni, amikor a VISZ programozó táborba lehet menni, már 5:40-kor türelmetlenkedik, mert indulna már. A lényeg a kíváncsiság, az előrelépés, a tanulás igényének felkeltése!

A következő nagy felnőttképzési program témája az legyen, hogy hogyan csináljunk kedvet a gyerekeinknek bármihez! Azt tudjuk, hogy kedvet kell csinálni, de mi a módja? Koltányi Gergely egy viszonylag egyszerű választ is adott a saját kérdésére. A gyerekek mintákat követnek. Így lehet olvasásra és bármi másra rászoktatni a gyerekeket. Ha mást mondunk, mint amit lát tőlünk, akkor csak kinevet minket.

Itt a munka és a tanulás egymáshoz való viszonyát kezdtem el feszegetni. Ez szorosan kapcsolódik az élethosszig tartó tanuláshoz. Hogy is néz ez ki Koltányi szerint? A gyerek először otthon, a családban tanul meg sok mindent. Utána az iskolában és a felsőoktatásban főállású tanuló lesz, majd egyszer csak elkezd dolgozni. Ez ma kicsit másképp van, mert már egyetem közben elkezdenek dolgozni a fiatalok. Sokszor az első évtől kezdve munka mellett tanulnak. Valamikor fiatal felnőtt korban elkezdődik a munka és a tanulás párhuzamos művelése, ami a work-life balance problémájához hasonló. Itt az integráció lenne fontos. A problémát jól illusztrálja az előbb említett helyzet, amikor a mérnök kollégáknak nincs igényük az önképzésre, hanem csak a kötelező végzettségeket akarják megszerezni. Az elméleti motivációs fázis hiányzik nagyon. Ez lenne az, ami tanulásra, dolgok megismerésére hajtaná az embert – lényegében bárminek a megtanulására (persze az alapvető érdeklődése befolyásolja a konkrét témát). Ez a közelmúltban nem volt társadalmi igény. Az ipari forradalom idején beindult iskolai oktatásnak az volt a célja, hogy egy szintre hozza az embereket, értsenek a munkájukhoz szükséges dolgokhoz, és azt egyformán jól csinálják. Ez kellett a gyártósorra. Korábban még szükség volt az önálló akaratra – így váltak szakmájukban mesterekké a fiatalok. Így váltak tudóssá a kutatók. Maguknak kellett megkeresniük a tudást és azt, akitől tanulhattak. A mai társadalmi rendszer és az iskolarendszer még az ipari forradalom utáni helyzetet tükrözi. A mintát követő gyerek vajon látja-e az iskolában sem a tanáron azt az elképesztő kíváncsiságot? Megosztja a tanár a saját tanulni vágyását a gyerekkel? Ad mintás a tanulásra az érdeklődésre? Kutat, tanul a gyerekekkel közösen?

Oda vezetett a közelmúlt oktatási rendszere, hogy a ma dolgozó felnőttek többsége csak akkor tanul, ha muszáj. Ez a jelentős többség. Vannak, akikben szülői vagy más minta alapján kialakult az elméleti motiváció, a belső hajtóerő, hogy tanulni akarjon. Ők úgy élik az életüket, hogy akár a munkája közben is nyelvet tanul, podcastokat hallgat, internetről tanul. Náluk ezzel nincs probléma. A megváltozott társadalmi és gazdasági környezetben már csak egy alapvető kompetencia van Koltányi szerint – ez az alkalmazkodó képesség. Képes vagyok viszonylag gyorsan tanulni? Ez az új követelmény, és nem a korábbi norma, a gyártósornak vagy az egyetemi kimeneti követelményeknek való megfelelés. Az oktatásban tisztázni kell, hogy a tanuló vevő, vagy elszenvedője a tanítási folyamatnak.

Aki egész nap dolgozik, a megélhetésre keres, és nem tud közben tanulni, egyszer csak azt veszi majd észre, hogy kiszalad alóla a gyár. Ahol az innováció van a középpontban, ott nem azt nézik, hogy mit tudsz, hanem hogy milyen gyorsan tudsz valamit megtanulni. Ebben – Koltányi szerint – a cégek egyáltalán nem segítenek a munkavállalóknak. A céges képzések tömege csak teljesítendő feladat, esetleg juttatás. A céget nem érdekli a munkavállaló alkalmazkodó képességének fejlesztése.  A munka és a tanulás integrációja az új kihívás. Ettől függ, hogy lesz-e munkánk a jövőben.

Vajon ebben segít-e a digitális átállás? Mi annak a szerepe a munka és a tanulás integrációjában? Ezzel a kérdéssel folytattuk, és ez következik a jövő héten. Remélem, sikerült felkelteni az érdeklődésedet, Kedves Olvasó. Várunk jövő csütörtökön is!

Álom és valóság (kompetenciák)

Két hete volt az INFOTÉR konferencián egy érdekes kerekasztal-beszélgetés a jövő nemzedék kompetenciáiról, amit szerencsém volt vezetni. Nagyszerű beszélgetőtársaim voltak, akik az oktatás és a munka világának sok területéről hozták tapasztalatukat.

A beszélgetést a Magyar Vezető Informatikusok Szövetsége (VISZ) szervezte. Erről a beszélgetésről írok ma és a jövő héten (talán még a következőn is), és remélem, olvasóim is találnak benne érdekességeket. A minket helyben nézők és hallgatók jól tűrték, hogy egy kicsivel tovább beszélgettünk a tervezettnél – nem szaladtak rögtön ebédelni. Vegyük ezt értékítéletnek!

2016-infoter-img_1130

Hadd kezdjem a beszélgetőtársak bemutatásával! Itt csak a neveket írom le, de a részletesebb bemutatást sem akarom megspórolni. Itt található.

  • Boda József
  • Gazdag Ferenc
  • Koltányi Gergely
  • Pulay Gellért
  • Sós Zsuzsanna
  • Tarján Gábor

Amikor az informatikának a közoktatásban elfoglalt helyéről kezdünk beszélgetni, érdemes tisztázni, hogy tantárgyról vagy tantárgyaktól független készségekről beszélünk.

Általános iskolában tanító beszélgetőtársunk (Sós Zsuzsanna) adta meg az alaphangot azzal a véleményével, hogy az általános iskolában, ahol az egész kezdődik, mindenképpen szaktárgyként is meg kell jelennie az informatikának. Önálló tantárgyként az ötödik évfolyamon kezdik tanítani, de a tanterv fontos kompetenciának tekinti, ezért tantárgyak sokaságában jelenik meg, akár már alsó tagozaton is. Korosztályonként másként kell foglalkozni vele. A kötelező tananyagban szerinte felső tagozaton kell csak elkezdeni, de az iskolájában éppen most indul egy program, ami lehetővé teszi, hogy szabadon tervezhető órakeretben akár már elsőben elérhető legyen az informatika a szülők igényei szerint.

Itt Koltányi Gergely mindjárt előhozta azt a fontos (és sokszor nem eléggé tisztázott) kérdést, hogy miről is beszélünk, amikor informatikát mondunk. Melyik részéről van szó: a digitális készségek használatáról, üzemeltetésről, fejlesztésről, tervezésről? Éppen ennek a tisztázatlansága szokta azt okozni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Itt abban maradtunk, hogy nem csak egyik vagy másik részéről lesz szó, hanem igyekszünk mindegyikre kitérni.

A kompetenciák kérdésében Gazdag Ferenc adta meg az alaphangot azzal a jó párhuzammal, hogy elsőben az írás is tantárgyként jelenik meg, amikor megtanítják írni a gyerekeket. Ehhez mindjárt kapcsolódott az a kérdés is, hogy a gépelés vajon digitális kompetencia-e, amit meg kell tanítani a gyerekeknek, vagy rájuk bízzuk, hogy megtanuljanak egy ujjal pötyögni a billentyűzeten. Még az se egyértelmű, hogy min: billentyűzeten vagy képernyőn. Szerinte ez olyan kompetencia, ami nem az informatika körébe tartozik, hanem ahhoz szükséges, hogy létezhessünk. Hasonlóan fontos kompetencia (lenne) a digitális biztonság alapjainak ismerete. Már akkor megtaníthatnánk ezt a gyerekeknek, amikor kisiskolás korukban először lesz valamilyen saját eszközük. A jó jelszó kiválasztását, és annak titokban tartását már nekik is el lehet magyarázni, ők is megértik (és akkor kevesebb olyan felnőtt lesz a világban, akinek ez nem természetes). Ez is egy olyan alapkészség, ami az informatikai eszközök használatához szükséges!

A nagy és gyors változások fényében Koltányi Gergely megkérdőjelezte, hogy a mai számítógép-vezérlési módszereket (billentyűzet, egér, tapizás) valóban kell-e alapkészségként tanítani a közoktatásban. Milyen messzire vagyunk a hangvezérléstől?

Koltányi szerint valami sokkal fontosabbra kellene gondolnunk, amikor az informatika alapkészségeiről beszélünk. A logikus, algoritmikus gondolkodás képessége lenne az alap. Az, hogy milyen szoftverrel, milyen eszközön, milyen beviteli rendszerrel, milyen alkalmazással dolgozunk, inkább korlátozó tényező a gondolkodásban, mert ezek pillanatnyi állapotok. A digitális világban való jártasság megszerzéséhez inkább a gondolkodás fejlesztése lenne szükséges. A versek algoritmizálását (vagyis szabályok szintjén való elemzését) hozta fel példaként. A szabályok és a logika keresése, az erre való igény felkeltése lenne szerinte fontos a közoktatásban. Azt az alapot kell megtalálni és megtanítani, ami az eszközök és szoftverek területén előttünk álló nagyon gyors változáshoz való alkalmazkodást teszi lehetővé. Öt év múlva talán már nem is lesznek azok a dolgok (pl.: gépelés, biztonsági beállítások), amikről manapság beszélünk.

Ehhez kapcsolódva Gazdag Ferenc egy nagyon fontos, és tulajdonképpen nem is csak ide tartozó, készséget hozott szóba. Legyen képes valamire figyelni, azt azonnal megérteni, és jegyzetelni. Itt mindegy, hogy kézzel vagy géppel. Ő éppen géppel szokott előadásokon és megbeszéléseken jegyzetelni, de a technika nem lényeges. (Ha szabad itt közbevetnem: magam is nagyon hasznosnak találom, hogy konferenciákon az előadással egyidejűleg tudok jegyzetelni. Ezt nem helyettesíti az, hogy utólag elküldik a prezentációkat. Jó előadók esetében éppen az a lényeg, amit mondanak – azt kell jegyzetelni.) Aki ezt tudja, az versenyelőnyben van az oktatásban és a munkában is, ezért érdemes megtanítani – az eszközöktől függetlenül.

Boda József is egyetértett azzal, hogy bizonyos alapokat mindenképpen meg kell tanítanunk, akár sejtjük, hogy mi lesz öt év múlva, akár nem. Ezen túlmenően, viszont el kell dönteni, hogy a konkrét ismeretek és technológiák közül mit tanítsunk. Az általa vezetett cég programozókat képez, ezért náluk a programozás van középpontban, de azt látja a munkaerőpiacon, hogy más téren is hiány van: a gazdaságinformatikai és az üzleti informatikai területeken. Ezeken a területeken komplexebb informatikai tudásra van szükség, nem csak programozásra. Figyelni kell arra, hogy ne billenjen át a mérleg, ne csak programozókat oktassunk!

Mit tanítsunk az iskolában? Egyértelműen a felhasználást! A programozás sokak számára egy misztikum, és ezzel a gyereke is így vannak. A nagyobb gyerekeknél ez varázsszó, ezért a vonzóak programozó táborok. Az iskolában az alapokat kell megtanítani, az írás, olvasás, számolás mindig szükséges képességek lesznek Sós Zsuzsanna szerint. Az új eszközöket, például a digitális táblát itt is nagyon jól tudják használni, például az íráselemek tanításában.

Itt mindjárt felmerül a kérdés, hogy mi van az iskolai informatikai rendszerekkel, kik és hogyan üzemeltetik, mennyire jól működnek. A gyerekek egyik első találkozása az informatikával az iskolában van, és a kezdeti élmények meghatározók lehetnek. Az informatika tanításának egyik problémája az, hogy a gyerekek sokszor a tanárok fölé nőnek, többet tudnak náluk. Ehhez kapcsolódott Tarján Gábor (mint iskolás gyerekeket nevelő apa), aki szerint egyáltalán nem készségközpontú az oktatás. A gond a technológiai lemaradással kezdődik. Ez ott kisebb, ahol egy-egy szülő hozzá tud járulni adománnyal az iskola informatikai felszereléséhez. A gyerekek sok esetben az iskolainál 3-4 generációval frissebb eszközökkel ülnek a padban, és ezt a tanár gyakran azzal kezeli, hogy tiltja a saját eszközök használatát. Még a meglévő modern eszközökkel (pl.: digitális táblák) sincs minden rendben, mert csak az eszközök beszerzésén volt a hangsúly, azzal senki sem törődött, hogy meg is kellene tanítani a pedagógusokat a használatukra. Hiányzik az ezekre fejlesztett tartalom is, vagy nem a korosztálynak megfelelő logika lapján épülnek fel a tananyagok, így nem vált ki érdeklődést a gyerekekből. Ezeken a területeken komoly fejlesztésekre van szükség!

A szakemberhiány orvoslásának egyik hatásos módja az, amikor szakmaként tekintünk a programozásra, és ennek megfelelően oktatjuk. Ezzel kapcsolatban kérdeztem Boda Józsefet, aki egy alternatív felnőttképzési modellben foglalkozik programozók oktatásával. Mint a többi szakmát, ezt is gyakorlatra fókuszálva kell oktatni, és utána lehet elmagyarázni, hogy miért úgy működik, ahogy. Ez a szokásos szakmatanítási módszer, és jól működik a programozás oktatásában is. Náluk hagyományos frontális oktatás, amikor kint áll az oktató, és a tanulók a monitorok mögött ülnek, egyáltalán nincs. Erre valójában nincs is szükség, mert olyan jó tananyagok érhetők el, amiknél nem is tudnának jobbat csinálni. Ez az oktatás minden szintjén igaz: soha nem látott mennyiségű, kedvcsináló, élvezetes anyag áll rendelkezésre minden területen (nem csak a programozásban). Ezeket használva, a saját tempójában szeri meg a tudást a diák, és a saját tempóban megszerzett tudás sokkal jobban beépül. Ez nem azt jelenti, hogy el lehet engedni a diák kezét, hanem követni kell, hogy hol jár, és segítséget kell adni neki, ha elakad, de alapvetően rá kell bízni a tempót.

A felnőttek oktatásával szembeállította Gazdag Ferenc azt, hogy a gyerekeket előbb meg kell tanítani a logikus gondolkodásra, a feladat végiggondolására, lépésekre bontására. Ebben szüksége lehet szöveges leírásra vagy folyamatábrára is. Ezt számítógép nélkül is lehet! Saját szakközépiskolai tanulmányaiban azt tapasztalta, hogy így jól és hatékonyan dolgozó programozókat lehetett képezni. Később, amikor egyetemen tanított, azt látta, hogy a gondolkodás módszerét kellett először megtanítania a hallgatóknak. Erre mielőbb meg kell tanítani az embereket. Utána az már majdnem mindegy, hogy milyen eszközzel dolgoznak.

Koltányi Gergely a generációs problémákra hívta fel a figyelmünket ezen a ponton. Ha nincs gyors sikerélmény, akkor hamar eltávolodik a fiatal a témától! Meg kell találni az egyensúlyt. Ma már nem lehet egy éven keresztül folyamatábrákat rajzoltatni a tanulókkal. Nem véletlen, hogy ő jegyezte ezt meg, hiszen a „játékosítás” az egyik szakterülete, aminek ez lényeges eleme.

Kedves Olvasó! Sokáig tartott még a beszélgetés, és érdekes újabb témák jöttek szóba. A jövő héten ott folytatom, hogy milyen kontextusban oktatunk, milyen értékrendű és tapasztalatú gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozunk. Nagyon sokat számít, hogy otthon minden sarokban egy táblagépbe botlik a gyerek, vagy még sose foghatott a kezébe ilyet.

A kerekasztal-beszélgetés nagyszerű csapata (INFOTÉR 2016)

Boda József

a Codecool programozó iskola egyik alapítója. Azon dolgoznak, hogy olyan tehetséges fiatalok számára nyújtsanak IT karrierlehetőséget, akik korábban még nem programoztak. Jelenleg három iskolájuk van: Miskolcon, Budapesten és Krakkóban. 5 éven belül 10-12 további iskolát szeretnének indítani Európában.

Gazdag Ferenc

Gazdag Ferenc, Magyar Államkincstár IT elnöki tanácsadója. Korábbi munkái során vezető részt vállalt az IVSZ felhő fogalomtár kidolgozásában, a Kormányzati felhő létrehozásában és több, gyógyszeripari cég informatikája korszerűsítésében, kiemelve a kritikus rendszerek virtualizációját. A Vezető Informatikusok Szövetségében részt vesz a képzéssel, oktatással kapcsolatos munkáinkban.

Koltányi Gergely

Képzési és fejlesztési tanácsadó. Szakterülete a felnőttképzés, vállalati képzés, továbbképzés, valamint a digitális technológiák alkalmazása a képzési és fejlesztési programokban.Jelenleg a digitális képzést és fejlesztést terjeszti hazánkban mint a Learning Works stratégiai tanácsadó cég társalapítója és tanácsadó partnere. Rendszeresen publikál és tart előadásokat és szemináriumokat képzésfejlesztéssel, képzési trendekkel és az online tanulás világával kapcsolatban.

Pulay Gellért

10 éve foglalkozik HR tanácsadással, elsősorban az informatikai szektorban, 4 éve saját céget építve. A drasztikus erőforráshiányt és annak folyamatos növekedését látva, egy új kezdeményezést indított az elvándorlás megállítására, az IT szakemberek visszacsábítására és az IT szakma népszerűsítésére.

Sós Zsuzsanna

a Kőbányai Janikovszky Éva Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola igazgatója. Az iskola székhelyére és tagintézményébe 880 tanuló jár, 90 pedagógus dolgozik velük. KLIK által fenntartott, jelenleg még a Kőbányai Önkormányzat által működtetett alapfokú oktatási intézmény, melyben magas szintű oktató-nevelő munka folyik. A kerület egyik legnépszerűbb iskolája, kimagasló kompetencia mérési eredményei is a legjobbak közé emelik. Tanfelügyeleti és pedagógusminősítési szakértőként az oktatás más szintjeire, és színtereire (Budapesten kívül) is rálátása van Zsuzsannának.

Tarján Gábor

több sapkában van most közöttünk:

  • a Metropolitan Egyetem Executive MBA for IT szak szakvezetője
  • a MagiCom Kft. ügyvezető partnere (bizonyos IT outsourcing szolgáltatások szolgáltatásvezetője elsősorban CISCO közeli technológiák esetében multinacionális környezetben)
  • apa három gyermekkel a közoktatásban és a felsőoktatásban (19 éves fiú – most lett egyetemi polgár és non IT BSc-ért megy, 17 éves lány – gimnazista, 13 éves lány – speciális látássérült általános iskola)

.

.

Tanulás vagy munka? Tanulás + munka? Munka = tanulás?

Hogyan tudják az informatikát használó vállalatok támogatni az informatika oktatását? Mire van szükségük az iskoláknak és az egyetemeknek?

Ma folytatom a múlt héten elkezdett írásomat a VISZ INFOHAJÓ konferencia kerekasztal-beszélgetéséről az utánpótlás-nevelés témakörében.

ashs-teacher-and-studentsEljutottunk az egyetemekig: Mi a szerepük ebben a folyamatban? Hogyan tehetik vonzóvá az informatikus pályát? Dr. Szabó Zoltán érdekes külföldi példát mondott el: egy stadionba gyűjtötte össze egy vidéki egyetem az összes harmadéves alapszakos hallgatóját, és kiállításon mutatták be az abban az évben külső cégekkel együtt megvalósított projektjeiket. Ennek nagy sajtónyilvánossága volt, és néhány száz általános iskolás gyereket is elvittek oda. Nekik játékokon keresztül mutatták be, hogy a computer science milyen szexi dolog. A gyerekek ezt „megvették”, és majd jelentkezni fognak informatikát tanulni a felsőoktatásban. Nálunk sokan egyáltalán nem tudják, hogy az informatika micsoda, sőt a jelentkezés után, elsősként is csak nagyon halvány elképzelésük van, hogy mi is ez és mit lehet vele csinálni. Jó lenne a karrierlehetőségekkel kampányolni itthon is!

A hosszú távú lehetőségeken túlmenően az is fontos, hogy az oktatás minden szintjén legyenek változások. Szabó Zoltán tapasztalata szerint egyre gyengébb az az „anyag”, amit a felsőoktatás kap. Ez nem azért van, mintha a mai fiatalok gyengébbek lennének. Mások, másképp kell tanítani őket, más módszerekre van szükség. Erre sem a középfokú oktatás, sem a felsőoktatás nincs felkészülve. Léteznek azok a módszertanok, amikkel előre lehetne lépni (játékosítás, e-learning), de használni kellene ezeket. Sokkal kevesebb egyoldalú információátadás (előadás) kellene, hiszen annak jelentős részét el tudnák olvasni a hallgatók, és az oktatónak csak a saját tapasztalatát, gyakorlati ismereteit kellene elmondania.

Kapcsolódjon be a piac az oktatásba! Szabó Zoltán sok lehetőséget lát erre a felsőoktatásban. Nem csak arra van szükség, hogy vendégként megjelenjenek a tapasztalt szakemberek, hanem a hallgatók aktív foglalkoztatására is. Jó feladatokat, valódi komoly projekteket kell adni a gyakornokoknak! Már az alapszakos hallgatókkal is jók a tapasztalatok a nagy tanácsadó cégeknél. A legjobbak gyorsan elkelnek már a képzés alatt. Tovább lehetne fejleszteni ezt a gyakorlatot, hogy a szakdolgozatokat valódi gyakorlati témákból írják, ne elméletből.

A piac és a felsőoktatás szorosabb kapcsolata segítene az egyetemeknek a jobb, hasznosabb tananyag kialakításában, és be tudná hozni a legfrissebb műszaki fejlesztéseket is. Szűts Ildikó tapasztalata az, hogy az egyetemi diákszervezetek megkeresnek vállalatokat azért, hogy nagy komplex projektekben vehessenek részt a hallgatók. Azt javasolja, hogy a cégek proaktívan keressék meg a diákszervezeteket, ha vannak erre alkalmas projektjeik. Ez is egy módja a legjobb munkaerő megszerzésének! Csudutov Csudinka javasolta, hogy a most aktuális és fontos digitális átállásban támaszkodjanak a vállalatok a diákokra, akik sokkal jobban érzik ezt, mint az idősebbek. Nekik lennének (sőt vannak is) javaslataik!

Érdekes szempontra hívta fel a figyelmünket Koltányi Gergely: azt emelte ki, hogy mi magyarok főleg az empatikus személyiségtípusba tartozunk, ezért meg kell szeretnünk azt, amivel foglalkozni akarunk. A kívülállók számára az informatikát az óriásplakátokon túl „IT celebekkel” is vonzóbbá lehetne tenni. Nos, hol vannak ezek a celebek?

A dolgok megszeretéséhez az is hozzásegít minket, ha alaposan meg tudjuk ismerni a működését, magunk tudjuk létrehozni, megcsinálni. A barkácsolás azért veszített a népszerűségéből, mert a mai, informatikával működő eszközöket nem lehet szétszedni, megnézni és megérteni a működésüket, majd szerelgetni. A szoftverek és a számítógépek nem ilyenek. Nagyon nehéz felkelteni az érdeklődést valami iránt, aminek a működését nem tudjuk megismerni.

Hogyan befolyásolja a digitális átállás, amiről mostanában olyan sokat hallunk és olvasunk, az oktatással és a továbbképzéssel kapcsolatos igényeket és lehetőségeket? Amellett, hogy kevesebb frontális képzés és több e-learning kellene, hagyni kellene, hogy a hallgatók maguknak alkossanak képet a dolgokról. A mai „libatömés” se nem élvezetes, se nem eredményes – mondta Koltányi Gergely. A digitális eszközök Magyarországon iszonyúan kis mértékben terjedtek el. A meglévő e-learning is lényegében prezentációk és tankönyvek elektronikus átadását jelenti. A valóban erre tervezett, interaktív és játékos oktatási anyagok aránya elhanyagolható. Sokkal többet lehetne, kellene tenni ezen a területen, és az oktatóknak valóban élményt kellene adniuk, mert az élmény fogja meghatározni az érzelmi kötödést, ahhoz amit tanulunk. Ha kialakul ez a kötődés, akkor nem kell külső motiváció (vizsgakényszer vagy jövőbeli karrier), hanem a belső motiváció hajt a tanulásban.

Ha a munka közbeni tanulásra gondolunk, fontos figyelembe vennünk azt, hogy nem az a lényeges, amit ma tudunk, hiszen senki se tudja megmondani, hogy 2-3-5-10 év múlva milyen tudásra lesz szükségünk. Az alkalmazkodásra és a tanulásra való képesség fogja meghatározni a sikerességet – mondta Koltányi Gergely. Ha valakinek széles látóköre van, ha képes többféle tudományterületről proaktívan kombinálni a tudást és így innovációt létrehozni, akkor tud első lenni, és a kezdeti nagy hasznot learatni. Aki az előzőt másolja (reaktív), annak kevesebb sikere lesz. Ez a munka közbeni tanulás lényege: nincs külön a munka és külön a tanulás. Korábban az volt a gyakorlat, hogy időben és helyileg is elkülönült a képzés és a munka egymástól. Főleg az informatikában igaz, hogy a tanulás a munkába integráltan történik, hiszen néhány havonta kell valami nagyon újat megtanulnunk. Minden nap szükség van arra, hogy újat tanuljunk, leszűrjük és rendszerezzük a tapasztalatainkat. Hasonló jelenség látszik az iskolai oktatásban, amikor már az egyetem első évfolyamán, vagy akár a középiskolában valódi feladatot végeznek a diákok, és így gyakorlati tapasztalatot szereznek. Ez egy új fajta tanulási stílus és életstílus, amit az iskolában lehet elkezdeni.

A munka közbeni tanulásra hozta példaként Csudutov Csudinka azt a nagy nemzetközi informatikai szolgáltató központot, ahova nem informatikusokat, hanem nyelvtudással rendelkező bölcsészeket vesznek fel. A szükséges szakmai tudást a cégnél szerzik meg. Ezt az irányzatot erősítette meg Szűts Ildikó, amikor elmondta, hogy nincs időnk kivárni, amíg a hiányzó 22 ezer informatikust a felsőoktatás (vagy akár egy OKJ-s képzés) kiképzi. Alaposan át kell gondolni, át kell alakítani a kezdeti munkaköri követelményeket. Utána munka közben lehet megszerezni a szükséges speciális tudást.

Beszéltünk arról is egy keveset, hogy mi a cég imázsának a szerepe a munkaerő megszerzésében és megtartásában. Nem elsősorban annak, amit a cég magáról hirdet a Facebookon, hanem annak, hogy a céget ismerő emberek mit mondanak a cégről. Ezzel kapcsolatban Szűts Ildikó egy friss hazai kutatás alapján mondta, hogy a válaszoló cégvezetőknek csak 12%-a tartja vonzónak a saját munkáltatói márkáját. Ez katasztrofálisan alacsony arány! Ma már nem az a munkáltatói márka szerepe, mint pár évvel ezelőtt, amikor azt gondolhatta a munkáltató, hogy ő választ a munkaerőpiacról. Ma ez fordítva van! Egészen másfajta módszerekkel kellene dolgozniuk ebben a helyzetben a cégeknek.

Pulay Gellért közösségi terekkel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg velünk. Akárcsak a B2B szektorban, itt se lehet eredményt elérni ismertség nélkül. Sőt azt is fontos tudni, hogy a célközönségünk honnan tájékozódik. Tudjuk, hogy az emberek általában a Facebookról szerzik az ismereteiket, de igaz ez vajon az informatikusokra is? Fontos szerepe van az időzítésnek is: ha tudjuk, hogy a legjobbak az egyetem első évében elkelnek, akkor még az első év előtt kell megmutatkoznunk neki. Nem elég az ismertség, a hitelesség is kulcs! A potenciális jelentkező meg fog keresni pár embert, aki korábban a cégnél dolgozott, és rajtuk keresztül fogja ellenőrizni, hogy igaz-e mindaz, amit a cég állít saját magáról. Így hamar kiderülnek a valótlanságok. Ha már megszereztük az embert, meg is akarjuk tartani. Itt mi a fontos? Ismerni kell az embereink igényeit, a nekik személyesen fontos „üzenetet”, oda kell figyelni rájuk! Valóban a csúszdára van szükség az irodában, vagy inkább a kiszámítható jövőre? Pulay egyik ügyfelénél nulla az IT-s elvándorlás, és ezt azzal érték el, hogy havonta tisztázzák a dolgozókkal az elvárásokat és az ígéreteket (amiket be is tartanak). Vissza a közösségi terekhez: az is kell, hogy emlékezzenek ránk. Ehhez a megfelelő időben és a megfelelő rendszerességgel kell szólnunk ahhoz a közönséghez, akik közül a következő 2-3 évben fel akarunk venni új dolgozókat.

Természetesen szóba került az elvándorlás és a külföldi munkavégzés is. Pulay szerint nincs óriási technológiai lemaradás, hiszen „kis németországok” vannak itthon, ahol ezres nagyságrendben alkalmaznak német cégek embereket technológiailag igényes területen. Az IT-s fizetésben sincs nagy lemaradás. Ezzel együtt népszerűbbé is kell tenni a magyar piacot, mert külföldön még nagyobb a hiány, és nagy az elszívás.

Csudutov Csudinka tapasztalata szerint igenis van technológiai lemaradás. A német bankokhoz képest talán nincs, de angol cégektől olyan szaktudásra vonatkozó igényeket kapnak heti rendszerességgel, amikről még csak nem is hallottak. Alig-alig találnak itthon olyan IT-st aki már foglalkozott azokkal a technológiákkal. Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy nincs olyan, hogy „informatika”. Húszezer informatikus hiányzik itthon, de nem húszezer egyforma kellene, hanem sokféle speciális területen van a hiány.

Végezetül az iskolai oktatással kapcsolatban javasolta Csudutov Csudinka azt a programot, amiben informatikai vállalkozások mentorálnak informatikai tanárokat. Legyen minden tanárnak egy olyan céggel kapcsolata, ahova évente egyszer bemehet szakmai tapasztalatot gyűjteni, például, részt venni egy projektmegbeszélésen, megismerni, hogy mit fejlesztenek, milyen piacra, esetleg egy-egy tanfolyamot finanszírozzon neki a cég. Ez azért fontos, mert a legtöbb informatika tanár még sose látott belülről üzleti alapon működő céget. Kósa Judit megerősítette, hogy óriási szükségük van a cégek segítségére az iskolákban. Az eszközökre még csak-csak jut pályázati pénz, de az azokhoz kapcsolódó tanulást (pl. a programozásét) maguknak kell megoldaniuk a pedagógusoknak. Nagy segítség lenne a gyerekek tanításában, ha támogatnák a tanárok informatikai képzését a vállalkozások.

Kedves Olvasó! Tudsz ebben segíteni? Fel tudsz ajánlani ilyen lehetőségeket a tanároknak?

Hol és hogyan oktassunk informatikust?

Honnan jöjjön az a 22 ezer informatikus, akiket tárt karokkal vár a magyar gazdaság? Itthon képezzük közoktatásban és a felsőoktatásban? Lesz jelentkező? Átképezzük a zenészeket?

robot-shootA Dunán úszva volt alkalmam hat kiváló szakemberrel beszélgetni az informatikai utánpótlás-nevelésről a múlt héten. Ők az oktatás, a felnőttképzés és a fejvadászat különböző területein rendelkeznek sok hasznos tapasztalattal, és ezek egy részét osztották meg az INFOHAJÓ konferencia hallgatóságával a kerekasztal-beszélgetés keretében.

Három témakörben készültem kérdésekkel, a többiek pedig válaszokkal, amik jól megvilágították problémákat és a lehetőségeinket. Örültem, hogy a hallgatóságot érdekelték a témák, és nem szivárogtak el a késői befejezés ellenére sem, pedig a vacsora már várta őket, sőt a kerekasztal után még egyénileg is beszélgettek a résztvevőkkel.

Az informatika iskolai oktatásával kezdtük a beszélgetést. Itt alapvető kérdés, hogy csak informatikát tanítunk, vagy a szaktárgyon kívül hogyan épül bele az informatika az egyéb tantárgyakba mint általános kompetencia. Ahogy az életünk minden területén jelen van, bele kellene épülnie minden tantárgyba is, a magyartól, a rajzon át a testnevelésig – mondta Kósa Judit, akitől azt is megtudtuk, hogy az elmúlt tanévben módjuk volt kísérletképpen a számítógépet, a mobiltelefont és a táblagépet bevetni sok tantárgy óráin (nem informatika szakos, önként jelentkező tanárokkal együtt dolgozva, akik beépítették a tananyagba az informatika által adott lehetőségeket). Ezen kívül meg tudtak hívni az általános iskolába szakembereket különböző informatikai cégektől, akik például weblapszerkesztést és digitális fényképezést tanítottak. Megmutatták a hetedikes és nyolcadikos diákoknak, hogy mivé lehet fejlődni, ha az informatikában tanulnak tovább. Ez sokkal meghatározóbb élmény, mintha egy informatika tanár beszélne nekik a lehetőségekről.

A játék és a számítógép a kezdetek óta összekapcsolódott egymással, és ma is elképzelhetetlenül sokféle játékot lehet a gépeken és telefonokon játszani. Mi a gyerekek viszonya ehhez, és mi legyen a viszonyuk? A játékos tanítás lényeges, mert közben nem is veszik észre a gyerekek, hogy éppen tanulnak valamit, hanem játékként élik meg az új ismeretek megszerzését. Nagyon sok fejlesztő készít játékokat az általános iskolai korosztálynak, és nagyon jó lenne együttműködni velük – mondta Kósa Judit. Egy pedagógus sok jó tanácsot adhatna nekik, hiszen ismeri a gyerekeket és a problémákat. Sőt, a gyerekek részt vehetnének a nekik szánt játékok tesztelésében – és ezzel nemcsak segítenének a fejlesztőknek, de tanulnának is.

A játéknak nem csak az iskolások életében és tanításában van fontos szerepe, de a felnőttek életében is. A játékosítás (gamification) arról szól, hogy a játékokban használt módszereket bevisszük a munkával kapcsolatos fejlesztésekbe is. Ahogy Koltányi Gergely mondta, a tanulás az egy kemény játék (hard fun). A tanulás munkával jár, kemény munka az újabb ismeretek elsajátítása, begyakorlása. Ha ezt örömmel tudja tenni az ember, akkor nyert ügyünk van! A játékok arra építenek, hogy küldetéseket teljesítünk, miközben jól szórakozunk. Ahogy más területeken, a tanulásban is nagyon fontos a felhasználói élmény, amit a játékok mechanizmusának alkalmazása ad meg.

Honnan lesz utánpótlás és egyre több informatikus? Most úgy fest a helyzet, hogy egyre kevesebben jelentkeznek az informatikai szakokra. Vajon elment az emberek kedve az informatikától? Pulay Gellért szerint nem csak azért jelentkeznek kevesen, mert kevés gyerek születik. Az is gond, hogy a nem műszaki érdeklődésű emberek és az ő gyerekeik nem hallanak, nem tudnak eleget az informatikáról, és így fel sem merül bennük, hogy ilyen szakra jelentkezzenek. Ha ismertebbé és szimpatikusabbá akarjuk tenni számukra az informatikát, akkor ezt a játékokon keresztül tudjuk megtenni. Ezért jók azok a kezdeményezések (például a VISZ programozó táborai), ahol a gyerekek játékos formában ismerik meg a programozást. Így lehet olyan fiatalokhoz közel vinni az informatikát, akik a családban, a szüleiktől nem hallanak róla.

Nem csak a gyerekeknek, hanem másoknak is sokkal többször kellene találkozniuk az informatikával, ha sok-sok ezer új informatikust akarunk képezni. Sláger csak úgy lehet valami, ha sokat játsszák – mondta Pulay Gellért. Ehhez kapcsolódott Csudutov Csudinka is, amikor azt javasolta, hogy a 11 ezer választókörzetben állítsunk fel egy-egy óriásplakátot azzal az egyszerű üzenettel, hogy a pályakezdő diplomás informatikus fizetése bruttó 480 ezer forint. Fel is szólította a jelenlévőket, hogy adakozzanak erre a célra. Tapasztalata szerint a vidéki városokban a helyi értelmiség nem informatikusnak, hanem orvosnak vagy jogásznak szánja a gyerekét. Ezért kell tudatosítani a szülőkben, hogy ez egy lehetőség. Akik ezt felismerték, azok összetörik a kezüket, hogy a gyerekeik mehessenek programozó táborba, mert tudják, hogy ez biztos megélhetést, stabil munkavégzést biztosító szakma, ami változatos és élethosszig szól. Ezt az üzenetet kell addig ismételni, amíg sláger nem lesz belőle!

Csudutov Csudinka azt tapasztalja, hogy kezdik már felismerni az emberek a lehetőséget. Az informatikusokat közvetítő cégében idén már a karrier tanácsadások fele nem informatikusoknak szólt. Interjúzott csellistát, jogászt, orvost, bölcsészt, akik mind tudták, hogy az IT mekkora üzlet. A példájában említett bölcsész Python fejlesztőként helyezkedett el. Mivel az itthon rendelkezésre álló informatikusok száma még az átképzett bölcsészekkel és orvosokkal együtt sem elég, külföldről is szükségünk lenne sok szakemberre. Azt a problémát látja, hogy az EU-n kívüliek behozatala túl sok akadállyal jár és túl sok ideig tart. Korábban lehetett számítani az erdélyi magyarokra, de nekik már otthon is nagyon jó lehetőségeik vannak, nem jönnek ide. Ha oroszt, ukránt vagy amerikait akar behozni, az a legjobb esetben is hat hónapba telik és sok nehézséggel jár. Arra lenne szükség, hogy egy külföldi informatikus behozását két hét alatt le lehessen bonyolítani!

Szűts Ildikó megerősítette a család és a tanárok szerepét a gyerekek pályaválasztásában. Nemrég végeztek egy felmérést erről a kérdésről, és nem a Facebook jött ki meghatározónak (bár sokan azt várták), hanem a család és az iskola. Ott dől el, hogy milyen irányban akar továbbtanulni a gyerek. Sokkal szorosabb együttműködést kellene kialakítania a szakmának a pedagógusokkal! Akár a középiskola első éveiben lehetne ösztöndíj-programokat indítani, nem kell kivárni a felsőoktatást.

Az átképzés, a pályamódosítás lehetőségét is hangsúlyozta Szűts Ildikó. Mint mondta, százezer üres állás, de több mint kétszer ennyi álláskereső van most az országban. Elvileg lenne elég munkaerő, de nem a szükséges végzettséggel és tudással rendelkeznek az emberek. Van egy csomó ötven körüli és a feletti ember, akiket rá kellene arra ébreszteni, hogy tizenöt évig vagy hosszabb ideig kell még dolgozniuk, és ehhez tanulniuk is kell (és érdemes). Ezt a korosztályt miért nem lehet rávenni szakma tanulására, karrierváltásra? Ezzel ma Magyarországon nem foglalkoznak, pedig ezeknek az embereknek a bevonzása egyre fontosabb lesz.

Itt még egyáltalán nem ért véget a kerekasztal-beszélgetésünk, a fele még előttünk van, amire a jövő héten kerítek sort. Az egyetemekkel és dr. Szabó Zoltánnal folytatjuk… 

 

Évértékelő vagy valami hasonló…

Már megint itt az új év – már jócskán benne is vagyunk! Sőt, még a tél is megérkezett januárra! Jó ez nekünk? Mármint az új év? Az életünk folytatódik, nem kezdődik egy új… Csak az év új!

81001_4UFA2O5GIOHZKLOIULEQBZ6IVWOHUN_champ7_H130457_LMár szokásommá vált (hiszen ez a második alkalom), hogy az év első írásában az elmúlt évet foglalom össze, és megpróbálok előrenézni az előttem lévőbe.

Mit írtam egy évvel ezelőtt?

Kezdjem azzal, hogy mennyire váltak be a 2015-ös jóslataim? A főiskolai tanítás tényleg több lett, mint 2014-ben volt, és a várakozásaimnál is több.

Mindkét új főiskola érdekes élményeket hozott, és tanultam is belőlük elég sokat:

  • A Gábor Dénes Főiskolán matematikát (operációkutatást, ami lényegében bonyolult folyamatok optimalizálásával foglalkozó tudomány) tanítottam Brazíliából jött mérnökhallgatóknak. A tárgy számomra is izgalmas volt, mert nekem is meg kellett tanulnom. Ugyan tanították nekem is az ilyen nevű tantárgyat annak idején az egyetemen, de egyrészt már elfelejtettem, másrészt egészen mást és másképp kell ma tanítani egy mérnöknek, mint amit akkoriban egy matematikusnak kellett. Szerencsére nagyon jó tankönyvet ajánlott a főiskola. A gyakorlati alkalmazások voltak a középpontjában. A hallgatók szerint is érdekesek voltak az órák, de ez nem volt elég ok arra, hogy rendszeresen bejárjanak. Annyi más fontos dolguk volt – mondták. Utazgatni Európában tényleg izgalmasabb a főiskolánál…
  • A Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán már a harmadik félévben tanítok informatikát elsős marketing és kereskedelem szakos hallgatóknak. Az alapok után sok olyasmire is sor került, ami kifejezetten neki való, pl.: blogolás és email hírlevelek. A bejárás nekik sem volt az erősségük, és anélkül nem is tudták a minimumot sem elsajátítani. Az órák szinte teljesen gyakorlásról szóltak, elmélet alig volt. Kialakult egy „kemény mag”, akik részt vettek a közös munkában – a többiek sajnos lemorzsolódtak.
  • Ugyanott ősszel indult egy posztgraduális képzés Nekik haladóbb dolgokat lehet tanítani, mert az alapjaik megvannak, és – főleg – akarnak is tanulni. Náluk eddig a legnagyobb sikere a kedvenc témámnak, a cégen belüli közösségi együttműködésnek, volt. Arra teljesen rákattantak! A blogolás is megérintette őket, nagyon komolyan vették tartalmi és formai szempontból is. Velük csak egy félévem van, február végéig tanítom őket. Szerintem mind simán teljesítik majd a tárgyat.
  • Szintén Wekerle: félév közben megkaptam a statisztika oktatását ugyanannak a társaságnak, akiknek informatikát tanítottam az első évben. Még az összeszokás stádiumában vagyunk, de vannak pozitív jelek. Az egyikük korábbi tanulmányai beszámításával felmentést kapott a tárgyból, de annyira érdekli, hogy mégis bejár az órákra – sőt tegnap még a félévközi vizsgát is megírta önszorgalomból. Ez nem semmi! 🙂

Ahol korábban is tanítottam, nem történtek óriási változások:

  • A Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán (ami szeptembertől Budapesti Metropolitan Főiskola néven működött) folytattam az informatikai üzemeltetés oktatását az MBA for IT szakon. Nyáron elég sok időt eltöltöttem a tananyag modernizálásával és átdolgozásával. Ezen a főiskolán stabilan 20 körül van a csoportok létszáma, jelentős munkatapasztalatuk van a hallgatóknak, és komolyan érdekli őket a tanulás. Sok időt szánunk az általuk tartott rövid előadásokra, amiket megbeszélünk, és sokat tanulunk egymás tapasztalataiból. Én is… (A hallgatók értékelése a tavaszi és az őszi félév után.)
  • A Zsigmond Király Főiskolán is folytatódott a gazdaságinformatikusoknak szóló képzés, szintén alaposan átdolgozott tananyaggal. Itt jelentősen csökkent a hallgatók száma, a tavaszi félévben 20 körül volt a nappalin és a levelezőn is. Nekik is tetszett a gyakorlatra fókuszált tananyag és oktatás. (A levelező hallgatók értékelő lapjainak eredménye.) Az őszi félévben már 10 alá esett a hallgatók száma. Remélem, idén tavasszal többen lesznek! A mobil biztonság tantárgy ismét indult a tavaszi félévben 20 körüli hallgatóval. Ez a tárgy az egyik kedvencem, mert állandóan új fejlemények történnek a világban, minden évben új dolgokat is lehet tanítani. A hallgatóknak is tetszett, bár csak kevesen töltötték a ki a félév végén az értékelő lapot.
  • A CEU Business School 2015-ben is három alkalmat jelentett. Két alkalommal arról tartottam előadást, hogy mi az informatikai vezető (CIO) feladata, és az hogyan változik mostanában (némi jóslással a jövőre vonatkozóan). Mindkét alkalommal nagyon érdeklődő, sokat kérdező és időnként vitatkozó társasággal találkoztam. Jó volt! A harmadik alkalommal egy elképzelt cég igazgatósági tagja voltam harmadmagammal, és a hallgatók alkották az informatikai csapatot. Az volt a feladatuk, hogy „eladják” nekünk a fontos projekteket. Nagyon érdekes és tanulságos egy-egy ilyen beszélgetés!

Mi nem úgy alakult, ahogy terveztem? Voltak terveim a céges oktatások területén:

  • Az informatikai vezetőkkel kapcsolatba kerülő embereknek (főleg kereskedőknek) akartam a tapasztalatommal, „bennfentes” ismereteimmel segíteni. Ebből eddig nem lett semmi, bár érdeklődésben nem volt (és nincs most se) hiány. Még nem adtam fel, sőt adódott komoly segítség az ügyben J
  • A belső együttműködés, a közösségi technikák cégen belüli alkalmazása a kedvencem, és indult is valami ezen a területen az év elején, majd az év közepén is, de egyik se hozott (eddig) eredményt. Folytatom…

Összességében: magvalósult az a tervem, hogy 2015-ben sem akartam unatkozni. Tavasszal még jóval több is volt a munka, mint a jóleső. Jó tanulság volt, hogy mennyit bírok, hol kell abbahagyni a feladatok elvállalását… 🙂

Majd kiderül, hogy a 2016-os tavasz mit hoz. Mire számítok?

A tavaszi félévre a főiskolák tervei már kialakultak:

  • A Metropolitan Egyetemen (korábban BKF) folytatódik az „Executive MBA for IT” képzés. Ott idén is jó színvonalú, érdeklődő csapatra számítok.
  • A Zsigmond Király Főiskolán is folytatódik mindkét tantárgy (informatikai üzemeltetés és mobil biztonság), és várakozásom szerint az eddigiekhez hasonlóan mennek majd.
  • A Wekerlén a tavaszi félévre megvan a három tárgy. Mindhárom érdekes, és mindháromban módom van az IT mellett a marketinggel is foglalkozni egy kicsit.

Várható, hogy a CEU-n is az eddigiekhez hasonlóan számítanak majd rám. Az őszi félév még a jövő titka, annyira nem kell előre szaladni.

Írtam, hogy a közösségi együttműködés témájában nem jöttek össze a remélt vállalati oktatások és hasonló munkák. Ennek ellenére ezzel a területtel sem vagyok elégedetlen, voltak kedvező fejlemények, nevezetesen felkérések cikkírásra és konferenciákon való előadásra:

Örülök, hogy lehetőségeket kapok a téma bemutatására, mert ez nagyon fontos, mind a cégeknek, mind a dolgozóknak.

Mi jön még 2016-ban? Nem tudom, de biztos, hogy érdekes és jó dolgok lesznek közöttük!

Ezt kívánom minden kedves olvasómnak is 2016-ra. Nézzenek pozitív várakozással előre – és váljon is valóra! 🙂 

Konferenciák tömege…

Múlt csütörtökön egyszerre három rendezvényen akartam ott lenni: az egyiken előadóként, a másikon felkért hozzászólóként, a harmadikon érdeklődőként. Ezek közül az első sikerült személyesen teljesítenem.

Az NJSZT 9. Digitális Esélyegyenlőség konferenciáján a kedvenc témámról beszélhettem érdeklődő hallgatóságnak. A konferenciáról nem csak a prezentációk, hanem videók is találhatók az NJSZT weblapján.

Hozzászólni a PM Műhely összejövetelén akartam, ahol a tudásmenedzsment volt terítéken. Ennek és a közösségi együttműködésnek a kapcsolatáról szóltam volna. Helyette ez lett a múlt heti témám. A megbeszélés összefoglalása dr. Prónay Gábor tollából a LinkedIn-en és a SlideShare-en is megtalálható.

Ahova hallgatóságként nem tudtam elmenni, az a „HWSW mobile!” konferencia volt. Miért mentem volna? Mondhatnám, hogy a téma nagyon érdekel – és ez így is van. Volt egy fontosabb okom is, Miklós fiam előadását hallgathattam volna meg.

Mi lesz ezen a héten? Nyugisabb hét, és visszatérek az októberi dublini CIO rendezvényhez, ismét azzal kapcsolatban írok majd. Eddig ezeket írtam:

Csütörtökön ismét az online együttműködéssel foglalkozó beszélgetés lesz a téma. Várom minden kedves olvasómat!

Online együttműködés – CIO

Nem csak én élveztem, hanem a hallgatóság is, amikor október elején a GDS európai CIO konferenciáján az online együttműködésről adtam elő. Valójában nem is előadás volt, hanem hamar beszélgetéssé vált. Az együttműködést furcsa is lenne úgy tárgyalni, hogy kiállok és mesélek róla!

https://creativecommons.org/licenses/by/2.0/Terveztem, hogy széles körben megosztom a prezentációt, de arra jutottam, hogy az úgy magában nem sokat ér, hiszen a címszavak mögé kell az is, amit elmondtam. Ezért inkább írok egy cikket az előadás alapján.

Mi az a vállalaton belüli online együttműködés, vagy szokásos angol elnevezésével: „enterprise social network”? Egy szokásos definíciója: „Use software and services to facilitate communication and collaboration internally among employees to accomplish business-related tasks” – vagyis IT eszközökkel támogatott együttműködés a dolgozók között, üzleti feladatok végrehajtására.

Mennyire létező dolog ez? Nagyon is létezik! Mutatok majd példákat arra, hogy nagy világcégek mire és hogyan használják (lesznek benne meglepetések is), de előbb lássunk néhány számot. A „451 Research” szerint 2014-ben 10 milliárd dollár volt ennek a piacnak a mérete, és 2019-ig várhatóan 26 milliárdra nő. Impozáns összeg!

Kik a nagy játékosok ezen a piacon? Sokan árulnak szoftvert vagy szolgáltatást, és alapvetően két műszaki megközelítéssel találkozunk: cégen belül telepített szerverek, és a felhőből használt, másokkal megosztott infrastruktúra, amiben a cégek egymástól elkülönített rendszereket használnak. Néhány név a szállítók közül:

  • Atlassian Confluence
  • IBM Connections
  • Jive
  • Microsoft Yammer
  • Salesforce Chatter
  • SAP Jam
  • Sitrion (korábban NewsGator)
  • Socialcast by vmware
  • Socialtext
  • TIBCO tibbr

Van itt egy pár igen nagy cég, amiket más területről is jól ismerünk, és olyanok is, amelyek speciálisan közösségi együttműködéssel foglalkoznak. Melyik a jobb megközelítés, kik a sikeresek? Ha az elemzőkre (IDC, Forrester, Gartner) hallgatunk, akkor az IBM, a salesforce.com, a TIBCO, az SAP, a Jive és a Microsoft a vezetők. Ezt hozta ki a Forrester 2014-ben és a Gartner idén októberben:

Forrester-Wave-ESN-2014ESN-Gartner-magic-quadrant-2015

Mit mondanak a cégek vezetői, amikor megkérdezik őket, hogy miért használják (akarják használni) ezt a fajta együttműködést?

  • Az információ megosztását, közzétételét, elérhetőségét akarják javítani. Hiába vannak az éppen ezekre a célokra létrehozott hagyományos csatornák – valahogy mégsem működik rendesen az információáramlás rengeteg cégnél. Még a fentről lefelé való „nyomás” se nagyon hatásos, a lentről felfelé áramlás meg alig működik.
  • A cég kultúrájának megváltoztatását is várják az online együttműködéstől. Ez azért érdekes, mert elvileg nem a technikának kell megváltoztatnia a kultúrát, hanem a kultúrának kellene lehetővé tenni a technika bevezetését. A jelek szerint ettől az új technológiától (is) remélik a vezetők a fiatalosabb és jobban együttműködő kultúra meghonosítását. (Mi legyen előbb, a kultúra vagy a technológia? Jó vitatéma, írtam is róla „Fiatalság bolondság” címmel.)
  • A dolgozók elégedettségét és elkötelezettségét is növelni akarják az online együttműködéssel. Hogy jön ez ide? Ettől tényleg elégedettebbek lesznek, jobban azonosulnak a céggel, jobban odateszik magukat? Igen, sok példa mutatja, hogy ezeken a területeken is hasznot hoz. Ez nem is olyan meglepő. Ha jobban, egyszerűbben, simábban működnek a folyamatok, jobb a kommunikáció, az emberek jobban érzik magukat a munkahelyükön. Világosabb számukra, hogy mit várnak el tőlük, hogy mit miért csinálnak – így sokkal könnyebb dolgozni és élvezni a munkát. (Itt gyűjtöttem össze ezzel kapcsolatos adalékokat: „Együttműködés – elkötelezettség”.)
  • Igen, a munkafolyamatok javítását is várják a dolgozók online együttműködésétől a vezetők! Hol vannak az üzleti folyamatokat leképező, speciális rendszerek ilyenkor? Miért nem azokat finomítják, fejlesztik, szabják jobban testre? Sokszor kiderült, hogy azok a rendszerek túl merevek, nem képesek a változó környezethez alkalmazkodni – sőt általában már eredetileg, a bevezetésük idején sem feleltek meg mindenben az üzleti követelményeknek. Hogy történt ez? Amikor az üzletmenetet, az üzleti folyamatokat megpróbáljuk IT rendszerekbe belegyömöszölni, valami mindig kilóg. Mit csinálunk vele? Levágjuk, ahogy Hamupipőke mostohája vagdalta az édes lányai lábát, hogy beleférjenek a cipőbe. Ami nem illik a képbe, az kimarad, de az az üzletben sem válik be… (Egyszerűbben)
  • Az elégedettség és a jobban működő munkafolyamatok javítják a munka termelékenységét és eredményességét is, és a problémák felismerése és megoldása is gyorsul.
  • És, persze, itt van az innováció, a dolgozók ötletei. A nagyszerű innovációs portálok és az évente vagy ritkábban megrendezett és gondosan megszervezett ötletbörzék mellett szükség van arra is, hogy bármikor, amikor éppen felmerül egy nagyszerű ötlet, az eljusson azokhoz, akik hasznosítani tudják, és mindenki hozzá tudjon járulni, aki csak akar. (Ezzel kapcsolatos gondolatok: „Közösségi innováció”.)
  • Segít a vezetőknek abban, hogy a feladatokhoz megtalálják az embereket, akik a megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkeznek. Ez megint egy olyan dolog, amire megvannak a kialakult módszerei. Csodás adatbázisokban tároljuk a dolgozók adatait, végzettségét és tapasztalatát. Valahogy mégsem mindig jön ki azokból, amire szükségünk van. Miért? Nincs benne minden, nem eléggé friss. Nem csak azért hiányos, mert nem frissítik. Csak azok az ismeretek szoktak belekerülni, amik a dolgozó munkájához kapcsolódnak. Ha korábbi munkákból vagy magánjellegű tevékenységekből származó tudása is van, az többnyire elsikkad. Ha kérdezünk, keresünk, akkor valószínűleg jelentkezni fog, aki ért a témához.

Ahhoz, hogy egy új dolgot bevezessünk és használni kezdjünk, jó tudnunk, hogy személyesen milyen hasznunk lesz belőle. A vezetők és a dolgozók is igénylik ezt. Nos, mi van benne a vezetőnek személyesen (azokon a céges előnyökön felül, amiket az előbb leírtam)? A lényeg a kötetlen, strukturálatlan beszélgetés. Így közvetlen kapcsolatba tud kerülni a szervezet minden tagjával, többet tud meg az emberekről, a jó és a rossz dolgokról, és gyorsabban tud reagálni, amikor kell.

A dolgozók is felteszik a kérdést, hogy mire való ez nekik, miért ismerjenek meg egy újabb rendszert, miért öljenek bele időt és energiát. Lényegében nekik is az a legfontosabb eredmény, hogy kapcsolatba kerülnek másokkal, köztük olyan vezetőkkel is, akikkel egyébként nem vagy alig.

Most egy kicsit abbahagyom, legközelebb folytatom, még közel sem értem a konferencián megbeszélt téma végére.Második rész: Kell az IT-s ide?

Kedves Olvasó! Mi jutott ezekről a dolgokról az eszedbe? Akarsz valamit hozzáfűzni, vagy valamivel vitatkozni?

A CIO mint üzleti vezető

Az informatikai vezető (CIO) hogyan lesz az üzleti fejlődés előmozdítója és az üzleti vezetés tagja? Mit gondolnak erről nagyvállalati CIO-k?

Érdekes konferencián voltam a múlt héten (és emiatt elszalasztottam más érdekes eseményeket).

CIO Summit GDSA GDS International szervezett egy európai CIO konferenciát (elsősorban nagyvállalati informatikai vezetők részére). A program sok területet fedett le, és főleg üzleti szempontból tárgyalta azokat.

A CIO (informatikai igazgató) szerepét, és az ezzel kapcsolatos várakozásokat több szempontból is megbeszéltük. Az egyik előadó (Robbert Heekelaar, Prologis) az ingatlanüzletből jött. Ez egy meglehetősen tradicionális terület, a nagy átalakulások még nem érintették meg, az üzlet nem változott meg drasztikusan. Ennek ellenére fel kell készülnie a cégnek a változásokra, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor és milyen formában jelenik majd meg a „disruption”. Mi is ez a disruption? Valami olyasmire gondoljunk, amit az AirBnB tett a szállodákkal vagy az Uber a taxisokkal, illetve sokkal korábban a webshop a tradicionális kiskereskedelemmel. Ezekre a hatásokra senki sem számított, nem volt felkészülve, és alaposan megtépázta a bevételeiket.

Mi a CIO szerepe, osztanak neki kártyát? Sok helyen igen, de főleg csak akkor, amikor már érzik a veszélyt, kiderült, hogy alaposan meg kell újítani az üzleti modellt – és ehhez technológiai ugrás is kell. Miért nem készülnek fel korábban? Az üzleti vezetők általában nem tudják, hogy mit tehetne az IT. Az általános elvárás csak az, hogy olcsón (egyre olcsóbban) és hibátlanul (és egyre gyorsabban) menjen minden. A technológiai innovációra nincs igény. Ha addig várunk, amíg megjelenik a teljesen újfajta módon működő versenytárs, akkor már többnyire késő – nem lehet nagy veszteség nélkül megúszni.

Ha az informatikai vezető fel akar készülni, mit tehet? Heekelaar három dolgot javasol az igazgatóság megnyerésére:

  1. Bizalmon alapuló kapcsolatot kell kiépíteni az üzleti vezetéssel. Ez az alsóbb szinteken kezdődik, és utána könnyebb eljutni a felső szintekre.
  2. Figyelni kell, időben észre kell venni az (üzleti) innovációs lehetőségeket.
  3. Minden alkalmat meg kell ragadni az „igehirdetésre” – vagyis annak bemutatására, hogy az informatika mit tud tenni az üzlet előmozdítására.

Hogyan készüljön fel és alkalmazkodjon az informatikai osztály azon kívül, hogy igyekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatait az üzleti vezetéssel? Fel kell mérni, hogy mely területeken lehet valódi új értéket teremteni. Az IT jelentős része egységesített, bárhonnan megvehető szolgáltatásokat nyújt. Ezeket természetesen jó minőségben és olcsón kell nyújtani, de nem biztos, hogy érdemes sok energiát fordítani rájuk házon belül, ha kívülről is meg lehet venni. Az üzlet számára látható és felismerhető érték nyújtására kell összpontosítani, és ennek érdekében szükség lehet az informatikai osztályon belül a tudás és a képességek megváltoztatására is.

A CIO egyik tipikus problémája az, hogy rajta csapódik le az üzleti osztályok közötti versengés, amikor öntik a nyakába az igényeket, és ráhagyják a prioritások meghatározását (ami valójában az üzleti vezetés feladata lenne). Mit tehet ezzel a CIO? Azzal nem sokra menne, ha egyenként próbálná meg visszadobálni a feladatokat. Ehelyett inkább álljon az élére az üzleti prioritásokon alapuló portfóliómenedzsmentnek, vagyis hozza létre azt a folyamatot, amely kiválasztja az igények közül a valóban fontosakat, és meghatározza a sorrendjüket. Ha ezt sikerül elérni, akkor sokkal nyugodtabb lesz az IT osztály munkája, és jobb lesz a kapcsolat az üzleti területekkel.

A hallgatósággal való beszélgetésben többek között az a tapasztalat jött elő, hogy érdemes felépíteni egy szabványosított belső platformot, ami minden fejlesztésnek az alapja lehet. Ezt (legalább részben) az informatikai osztály saját erőforrásaiból kell létrehozni, mert ilyesmire nem nagyon adnak pénzt. Amikor már valamennyire működik, és jól bemutatható eredményei vannak, lehet az utolsó simításokra erőforrást kapni, és hivatalossá tenni. Az egységes platform nem csak azért hasznos, mert gyorsabbá és olcsóbbá teszi a szoftverfejlesztést és a szoftverek beszerzését, hanem azért is, mert megkíméli a céget egy csomó felesleges vitától. Ahogy az egyik hozzászóló mondta, egyébként „IT is chasing the wild rabbits”. Azt hiszem, hogy ez ismerős sok informatikai vezetőnek. Jönnek a jobbnál jobb új ötletek, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy melyikkel foglalkozzunk előbb, és milyen technológiával fogjunk hozzá… Ne felejtsük el azt sem, hogy jönnek a felhőből vásárolt szolgáltatások – azokkal tényleg teljes a szerteszét szaladó nyulak csapata.

Ehhez a témához is kapcsolódott az a munkacsoport, amit én vezettem: „Redefining what it means to be a CIO in 2016 and beyond”. A csoport kétszer ült össze, először a konferencia kezdetén. Ekkor megbeszéltük, hogy milyen témaköröket tartunk fontosnak az informatikai vezetők számára a közeljövőben. Az egyik a biztonság volt, azon belül is annak elérése, hogy az informatikai biztonság ne valamilyen utált és a munkát akadályozó dolog legyen, hanem inkább segítse a munkát. A másik két téma elég szorosan kapcsolódott: a CIO mint vezető és az üzlet elősegítője, valamint a CIO szerepe a cég digitális átalakításában. A konferencia végén ismét összejöttünk, és megbeszéltük a tanulságokat és a tervezett lépéseket.

Mit találtunk, mi segítheti a CIO és az üzleti vezetés közeledését?

  • Találjuk meg, hogy kikkel akarunk párbeszédet! Ha van az igazgatóságban olyan, akivel könnyen szót tudunk érteni, kezdhetjük vele. Az előbbi előadásban azt a tanácsot kaptuk, hogy alsóbb szinten érdemes elkezdeni a kapcsolatok kiépítését.
  • A startup vállalkozásokat érdemes példaként felhozni az IT fontos üzleti szerepének illusztrálására. Ott kulcsfontosságú az informatika szerepe, és arra is jó a példájuk, hogy a piacra lépés sebessége és az IT közötti összefüggést bemutassuk.
  • Legyünk marketingesek és kereskedők befelé az üzleti felhasználóink felé.
  • A Kártyavár (House of Cards) megismerése. Ebben az angol és amerikai politikai élet fondorlatait lehet tanulmányozni – ezek ismerete igen hasznos a cégen belül is.

Kire számíthat a CIO? Elsősorban saját magára és a csapatára. A többi háttérosztály vezetőjére kevésbe, mert egyes esetekben éppen velük kell megküzdenie az igazgatóság figyelméért. Az nagyon jó, ha talál az igazgatóságban támogatót. A csoport tagjai azt is javasolták, hogy a nagy cégek CIO-i fogjanak össze ezen a területen is. Ez a munkacsoport esetleg jó kiindulási pont lehet. Vajon sikerül fenntartani a tagok közötti kapcsolatot?

Mit gondolt a csoport, hogyan lehetne mérni az eredményeket? Három dolog került fel a táblára: az IT osztály által nyújtott új képességek, a növekvő beruházási keret és végül a CIO igazgatósági tagsága. Érdekes lista lett! Miért pont ezek? Azt hiszem, egyik sem igényel túl sok magyarázatot.

Volt még több érdekes téma – majd azokról is írok…

 

Nincs uborkaszezon!

kovászos uborka

Mi történt eddig a nyáron? Volt kánikula, felhők, nagy eső, vihar – szóval minden, amitől nyár a nyár. Remélem, minden kedves olvasómnak volt ideje és lehetősége kiélvezni az eddigieket, kikapcsolódni, és jut is még!

Én is pihentem egy kicsit, de írtam is szorgalmasan 🙂

Júniusban a behálózottság és a felhők adtak témát – a CIO Hungary konferencia kapcsán írtam:

A felhők után ismét az együttműködés, az online közösségi tér került elő, amibe belekeveredett a dolgozói elkötelezettség és a túlságosan elbonyolított belső szervezetek és folyamatok kérdése is:

A szervezetlenség és az elkötelezettség is kiváltott némi vitát a LinkedIn-en.

Ezen a héten újra előveszem a tudáskezelést. Ezzel kezdtem az írást tavaly márciusban, és mostanra megérett bennem pár újabb gondolat. Ezekkel jelentkezem csütörtökön.

Várom a Kedves Olvasókat!

Egy felhőnyi bizalom

Kiben bízunk meg nagyon, kire bízzuk az adatainkat és az ügyfeleink adatait? Kiben bízunk meg annyira, hogy az általa ajánlott üzleti szoftvert, szolgáltatást letöltjük és használjuk? Mi jobb: diverzifikálni, sok szolgáltatót használni, vagy koncentrálni kevésre?

A múlt héten azt írtam, hogy innováció jön a felhőből, ezen a héten mégis kaptunk felhőszakadást és jeget is onnan fentről. Ez csak egy kis kisiklás volt, ezen a héten is jön az innováció, a sok új dolog, amit ötletes emberek kitalálnak és meg is valósítanak. Hogy jut el ez hozzánk, hogy találjuk meg azt, ami nekünk jó és hasznos? Hogy talál meg minket a szoftver előállítója? Ki vezet el minket egymáshoz?

Az egyik jól bevált lehetőség az, hogy a barátaink, ismerőseink már használják, jók a tapasztalataik, ajánlják nekünk is. Tipikusan így kerülünk bele a közösségi hálókba (Facebook, LinkedIn, Twitter), és így hálóznak be a beszélgetős és telefonálós szolgáltatások is (Messenger, Viber, Skype és társaik). A többi dolgot is részben az ismerőseinktől, részben reklámok hatására kezdjük el használni.

A CIO Hungary konferencián hallottam egy másik lehetőségről: a mobilszolgáltatók is beszállhatnak ebbe a láncba. Tóth Levente (Telenor; EuroCloud Magyarország) beszélt a tervekről, hogy a Telenor a saját szolgáltatásaival együtt a felhőben elérhető egyéb szolgáltatásokat is árul majd. Ez nem teljesen új dolog, elkezdődött már egy ideje – most az benne az új, hogy mások által kifejlesztett és nyújtott üzleti szolgáltatásokat adnának tovább a céges ügyfeleiknek, nem is csak egyet-kettőt, hanem lényegesen többet.  Mi ebben a jó? Természetesen jó az ügyfélnek, aki könnyen jut hozzá ahhoz, ami az üzletét segíti. Jó annak, aki a szolgáltatást létrehozta és el akarja juttatni sok vevőhöz, hiszen a mobilszolgáltató rengeteg ügyfelét tudja elérni.

Lighthouse, beaconAz a mobilszolgáltató, amelyik rendelkezik a szükséges kompetenciákkal, és ki tudja számunkra válogatni a hasznos mobilalkalmazásokat, betöltheti a „digital beacon” szerepét, azaz irányt mutathat nekünk az appok végeláthatatlan tengerében.

Vajon lesz igény erre a tudásra, tapasztalatra, vagy inkább mindenki maga kutat az appok után és tanul a saját kárán? Tud majd felelősséget vállalni a mobilszolgáltató az általa ajánlott vagy közvetített dolgokért?

A mobilszolgáltatók azt keresik, hogy a hatalmas ügyfélbázisukat (világszerte közel 7 milliárd!) hogyan tudnák még jobban hasznosítani. Mi is van emögött? Nyilván több bevételt akarnak szerezni, de nem ez az egyetlen motiváló tényező. Az is benne van, hogy részesedni akarnak a mások által a mobilinternet-hálózat révén megszerzett bevételből – és erre a nagy ügyfélbázis alapján van is lehetőségük, ha jól csinálják. (Az interneten tartalmat árusító OTT – over-the-top – szolgáltatók egyre nagyobb fejfájást okoznak a távközlési cégeknek és a szabályozó hatóságoknak is. Ezek a szolgáltatások kívül vannak a régi, megszokott körökön, nehéz megfogni és szabályozni őket. Érdekes a téma, megér egy külön írást. A júniusi ITBusiness Club ezzel a kérdéskörrel foglalkozott, és több volt a kérdés, mint a válasz.)

Nem csak mások szolgáltatásait közvetítik az ügyfeleiknek, hanem felhőszolgáltatóvá is válnak a távközlési cégek. A „telco cloud” elnevezés már létezik egy ideje, és azokhoz a nagy távközlési cégekhez kapcsolódik, amelyek beléptek a felhő üzletbe, így jobban kihasználva a meglévő infrastruktúrájukat, és plusz bevételi forrást szerezve maguknak. A jelenség nem új, már hat éve nemzetközi konferenciákat is rendeznek ezzel a címmel, de még nagy a fejlődési lehetőség.

Jó az, ha az internetszolgáltató egyben felhőt is szolgáltat nekünk? Szívesebben megyünk bele abba a felhőbe, mint másokéba? Mik lehetnek az előnyei?

Ha az internetszolgáltatónk saját hálózati központjában üzemelteti a nekünk nyújtott felhőszolgáltatást is, akkor jó minőségű elérést tud adni, hiszen nem a globális interneten keresztül kapcsolódunk, hanem a szolgáltató saját infrastruktúráján. Kevesebb problémánk lesz a sebességgel és a minőséggel.

A felhőben lévő adataink és rendszereink elérhetőségén kívül még azért szoktunk aggódni, hogy másnál vannak, más is elérheti őket. Vajon megbízhatunk a szolgáltatóban? Mit csinál a Google, az Amazon, a Microsoft és az Apple a nála tartott adatainkkal? Beleolvas a levelezésünkbe? Belenéz a vállalati rendszereinkbe? Megszerzi magának az ügyfeleink adatait? Hát igen, ezek a veszélyek mindig ott leselkednek, amikor másra bízzuk a fontos adatainkat… Ahogy Tóth Levente előadásában hallottuk, a telefonszolgáltatónk egy kicsit más kategória ebből a szempontból – már egyébként is rábíztuk sok értékes adatunkat, és nem élt vissza ezzel a lehetőséggel. Benne már eddig is megbíztunk, és így könnyebb még nagyobb bizalmat belé helyeznünk.

Azt célozzák meg a telefonszolgáltatók, hogy megbízhatónak tekintsük őket abból a szempontból is, hogy akár minden fontos üzleti adatunkat tárolhassák (természetesen titkosítva és jól őrizve).

Mit gondolunk erről? Tényleg nem olyan nagy lépés az, hogy az üzleti folyamataink is a telefonszolgáltatónk kezébe kerülnek?

Ha a mobilszolgáltatónk adja nekünk a felhőt, hogyan lesz a forgalom mérése és számlázása? Láttunk már olyan szolgáltatást, aminek a forgalma nem számított bele a havi keretbe. Vannak olyan csomagok, amikben a Facebook használata nem számít bele a forgalomba, és ingyenes. A mobilszolgáltatók megtehetik, hogy a saját tartalomszolgáltatásuk által generált forgalmat is kiveszik a fizetős forgalmi keretből, és ezt kiterjeszthetik a felhőszolgáltatásukra is. Így nem csak jobb minőségű, hanem ingyenes is lehet a szolgáltatás elérése, hogy még vonzóbb legyen, még jobban megérje az ügyfélnek a telco cloud használata.

Szóval, egy pillanatra úgy tűnik, hogy a telefonszolgáltatónk lesz egyben a felhőszolgáltatónk is, és mindenki boldog lesz. Ha egy kicsit jobban belegondolok, vannak ennek az elképzelésnek korlátai is. Milyen felhőről beszélünk? Ha szervereket, számítási kapacitást és tárterületet bérlünk (IaaS felhő), akkor stimmelhet a dolog. Ezek meglehetősen szabványos szolgáltatások, majdnem mindenki ugyanazt tudja nyújtani. De ez nem arról szól, hogy innovációhoz jutunk a felhőből. Ha kapacitást vásárolunk, akkor megtakaríthatunk beruházást és költséget, rugalmasabban tudunk alkalmazkodni a gyorsan változó kapacitásigényekhez, de sem a szolgáltatásainkban, sem a rendszereinkben nem történik lényeges változás. Persze a kockázat se nagy…

Mi a helyzet, ha egy nagyszerű új rendszerre, szolgáltatásra bukkanunk a felhőben, és azt akarjuk használni (vagyis szoftvert, SaaS szolgáltatást akarunk venni)? Lehet, hogy ezt éppen a mi telefonszolgáltatónk nyújtja, de az igazán új dolgok esetében sokkal valószínűbb az, hogy tőle teljesen független az, aki kitalálta, akitől megvehetjük. Mit csinálunk? Indulunk és megvesszük?

Ha korlátozzuk magunkat egy szolgáltatóra, akkor hamar ugyanott leszünk, ahol voltunk: az üzleti osztályok azt látják, hogy az IT nem tud gyorsan alkalmazkodni a változó üzleti igényekhez, kerékkötője a változásnak… Ne legyünk kerékkötők! Tartsuk inkább nyitva a szemünket, vegyük észre azokat az új dolgokat, amik segíthetik a cég fejlődését, vizsgáljuk meg alaposan, és álljunk készen a bevezetésükre, amikor felmerül az üzleti igény!

Van még egy alaptípusa a felhőnek, a platform (PaaS). Ebben az esetben szoftverfejlesztő és -futtató eszközöket használunk a felhőből, ebben nagyon jó partner lehet az internetszolgáltatónk. A felhőben való fejlesztésnek rengeteg előnye van (ezekbe most nem megyek bele részletesen – Szentiványi Gábor előadásaiból minden lényegeset meg lehet tudni erről a témáról). Ez tipikusan olyan terület, ahol a kapacitást nagyon rugalmasan kell változtatni a fejlesztés és a tesztelés különböző fázisaiban. Ha külső fejlesztők is bekapcsolódnak a munkába, még jobb szolgálatot tehet a felhő: nem kell a belső hálózaton dolgozniuk, hanem a jól elkülönített szolgáltatói felhőben tudunk együttműködni velük.

A felhők szépen, lassan elvonulnak, jön a napsütés…