Internet a klubban 

imageMit kezdünk az internettel? Mire jó az nekünk? Kinek jó az bármire is? Vesztegetjük az időnket vagy hasznosan töltjük el?

Ezekkel a kérdésekkel kezdődött a beszélgetés a klubban hétfőn. Nem voltunk sokan, tizenvalahányan ültünk az asztal körül. A balatonakarattyai nyugdíjasklub hívott meg, hogy beszéljek nekik valamiről. Megkérdeztem, hogy mi érdekelné őket, de azt mondta a klub vezetője, hogy őket minden érdekli. Így azután az internet, a fiatalok és az idősebbek viszonyát választottam. Nem volt rossz választás, hamar kialakult a jó beszélgetés. 

Itt a Facebook. Mit kezdünk vele? Jó dolog vagy káros? Mire való?

  • Aranyos cicák, elveszett és megtalált kutyák képeivel van tele. Most jönnek már a nyuszik is…
  • Képek a gyerekekről, unokákról, mindenkiről, aki számít és fontos.
  • Hol vagyunk, hol voltunk, mit ettünk, mit láttunk? 

Sok okosságot osztanak meg az emberek. Ezekről elég nehéz tudni, hogy valóban okosságok vagy tévedések vagy éppen szándékosan félre akarnak vezetni minket. Ilyenkor segíthet a józan ész, de ez sem olyan egyszerű. Ha valamit sokszor, sok forrásból hallunk, előbb-utóbb beivódik a tudatunkba, kezdjük természetesnek tekinteni, már nem is töprengünk el rajta.

Kevesen használják a Facebookot a klub tagjai közül, de általában nem ismeretlen nekik az internet, az email és egyebek, pl., a Skype. 

Mennyire megbízható az, amit „a neten” találunk? Mi minden jelenik ott meg?

  • Sok ember osztja meg komoly tudását, amit sok tanulással, kutatással és munkával szerzett. Legyünk ezért hálásak nekik, és becsüljük meg őket!
  • Találkozunk rengeteg jó szándékú emberrel, akik lelkesen megosztják, amit valahol találtak. Ők sokat segítenek abban, hogy eljussanak hozzánk az érdekes és fontos dolgok.
  • Jó lehetőséget ad az internet népszerűsége azoknak is, akik szándékosan elferdített vagy hamis információt és híreket, óriási szenzációkat tesznek közzé. Sokszor vírusként terjednek az ilyenek, és nem nagyon tudjuk megkülönböztetni őket a valódi, értékes információtól.
  • Sokszor látjuk azt is, hogy a látogatottság, a forgalom növelése érdekében másolnak érdeklődésre számot tartó szövegeket a saját lapjukra emberek és szervezetek. Ezzel jó sok keresési találatot érnek el, és a náluk hirdetőktől több bevételre tesznek szert. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy érték vagy szemét, amit megtalálunk – a lényeg a keresési találatok száma. 

Nem csak a Facebookon, hanem lényegében mindenütt az interneten hatni akarnak ránk, befolyásolni akarják a véleményünket, és azt, hogy mit tekintünk hitelesnek és valóságosnak. 

Hogy igazodunk el ebben a dzsungelban? Hogy választjuk szét a magot az ocsútól? Felmérések szerint nagyrészt a rokonaink és ismerőseink véleményére támaszkodunk – és ezzel sok esetben „vak vezet világtalant”. Hányszor bosszankodik egy szakember, tudós kutató, amikor az ő tudáson alapuló véleményét felülírja „a net” szava… Ismerjük ezt az érzést? Hasonlít a kereskedő érzésére, aki alaposan bemutatja az áruját, megválaszol minden kérdést, de a vevőjelölt még egy kicsit gondolkozni akar. Közben megbeszéli a sógorával vagy a lányával, aki ugyan nem ért a dologhoz, de határozott véleménye van, és le is beszéli a vásárlásról.

A tévék ebben még mindig sokkal eredményesebbek, mert több emberhez jutnak el, és az egyszerre érkező képi- és hanghatás nagyon erős. A fiatalok esetében ez kevésbé működik, mert sok fiatal alig néz tévét, ők az internetről letöltött filmeket nézik, és főleg a YouTube videókat. 

Őket nem a tévén keresztül lehet megszólítani és befolyásolni, hanem az interneten. Ez sem olyan egyszerű dolog, mert ők főleg a kortársaikkal vannak kapcsolatban, és az ő véleményük számít nekik a legtöbbet. 

Mit jelent mindez a tanárnak, a szülőnek és a nagyszülőnek? A diákok hatalmas mennyiségű információhoz tudnak pillanatok alatt hozzájutni – bármikor. Ez az információ ellentétes is lehet azzal, amit a felnőtt éppen mond – és akár igaz is lehet. Hogy van ez? Butaságot mondunk? Nem feltétlenül – csak éppen nem ismerjük a legújabb kutatási eredményeket. Akármennyire is igyekszik valaki követni minden újdonságot, a helyzete „reménytelen”. Sose lehet minden friss felfedezésnek a birtokában. Ez régen is probléma volt, sose lehetett senki se minden tudás birtokosa (van saját emlékem tanárral kapcsolatban általános iskolás koromból is), és akkor is okosan kellett ezt a helyzetet kezelni. 

A nagyszülők tekintélye még mindig megvan sok témában, de azt elfogadják, hogy nem egyszer kapják meg az unokától, hogy “ehhez te nem értesz”. 

Hogy van ez most a „Z generáció” esetében? Nagyon oda kell figyelnie a felnőttnek a hitelessége megőrzésére.

  • Több az információ és gyorsabban jutnak hozzá a fiatalok.
  • Sok a félrevezető, téves vagy pontatlan információ.
  • Gyorsan terjednek az új felfedezések, kutatási eredmények (sokszor még a tudományos igazolás előtt tényként, szenzációként jelennek meg).
  • Igényesebbek a felnőttel szemben, és kevésbé tisztelik a hivatalos tekintélyt.

Mit tehetünk? A cenzúra nem működik, nem lehet elzárni őket az internettől. Nem tudnak nélküle tanulni, kapcsolatot tartani a barátaikkal. Ez az életterük. Fordítsuk ezt hasznunkra, a nevelés, oktatás hasznára (pedagógusként és szülőként, nagyszülőként is)!

Régebben tudtuk befolyásolni, hogy milyen könyveket és újságokat olvas a gyerekünk – egy darabig működött a tiltás, a negatív befolyásolás is. Ma jobbára csak a pozitív befolyásolás működik. Ha hitelesek vagyunk, akkor – valamennyire – követnek minket.

Hogy segíthetünk?

  • Keressük meg azokat a helyeket, ahol hasznos és értelmes, az értékítéletünk szerint jó dolgok vannak, és ezeket mutassuk meg nekik.
  • Üljünk melléjük, hívjuk oda őket, amikor találunk valamit, küldjük el a linket.
  • Ismerjük meg azokat a helyeket, ahol ők és az ismerőseik, kortársaik a buta és káros tartalmat találják.
  • Ha butaságokat osztanak meg vagy olyasmit mondanak, ami ellentétes az értékrendünkkel, magyarázzuk el, hogy miért nem igaz, miért rossz az. 

A cél a nevelés és a tanítás. Ehhez benne kell lennünk a számukra elfogadott, tekintéllyel rendelkező emberek körében. Példákon keresztül meg tudjuk mutatni, hogy miről ismerszik meg a megbízhatatlan tartalom. Egyre biztosabban mozognak majd ebben a térben, egyre kevesebb segítségre lesz szükségük. Az a célunk, hogy gondolkozó, a világban magukat kiismerő, önálló döntést hozni tudó embereket neveljünk.

Hogy fogja kezelni az ifjú ember a konfliktusokat? Kinek hisz? Hogy különbözteti meg az igazat a hamistól? 

Sok esetben magunk sem tudjuk ezt biztosan, de mi tudunk támaszkodni a sok évtizedes élettapasztalatunkra – annyi “igazságot” láttunk már felbukkanni és elsüllyedni. Ezt, természetesen, nem tudjuk tölcséren át a gyerekek fejébe tölteni, de megoszthatjuk velük. Hoppá, itt a “megosztás” szó! Igen, valóban, akár az online közösségi tereket is használhatjuk! Szerintem az idősebb is részt vehet az ifjakkal együtt az ottani életben. Sőt, igyekezzen is részt venni benne! Sok pedagógus és szülő meg is teszi. Megtanulta az ottani élet szabályait, és okosan tudja orientálni a diákjait és a gyerekeit. 

Vajon a szülők és a nagyszülők tudják egyáltalán, hogy mi történik, mit beszélnek meg a Facebookon a fiatalok? Már az is kérdés, hogy egyformán működnek-e a fiatalok. Mekkora a különbség közöttük életkor szerint? A 15 és a 20 éves viselkedése mennyire hasonlít egymásra? Mekkora a különbség az iskolások és a dolgozók között? 

Hogy tudnak a szülők és a nagyszülők részt venni a fiatalok online életében? Egyáltalán: részt kell venniük? Nem ciki az a gyereknek, ha az anyja hozzászól a Facebook-bejegyzéséhez? Az olyan, mintha a barátaival való beszélgetésbe szólna bele. Vannak ám ebből konfliktusok! Nehéz csendben a háttérben maradni, ha valami olyat tapasztalunk, amibe úgy gondoljuk, hogy bele kell szólnunk. Az persze kérdés, hogy valóban bele kell-e szólnunk… 

Ha nem bízik meg bennünk a gyerek, akkor megoldja, hogy a szülők és a nagyszülők ne lássák az írásait, lesz két Facebook profilja, vagy talál más megoldást. Meg kell találnunk az arany középutat. Szerintem nem érdemes mereven elzárkózni a gyerekek életének ettől a részétől! Ez is része az életnek, ezen a területen is hasznos, ha a felnőttek tudnak tanácsot adni, segíteni, nevelni.

Példákon keresztül meg tudjuk mutatni, hogy miről ismerszik meg a megbízhatatlan tartalom. Egyre biztosabban mozognak majd ebben a térben, egyre kevesebb segítségre lesz szükségük. Az a célunk, hogy gondolkozó, a világban magukat kiismerő, önálló döntést hozni tudó embereket neveljünk. Az ember nem így születik. A hagyományos nevelés éppen azon alapszik, hogy a gyerek elfogadja a normáinkat, követ minket, átveszi a gondolkodásunkat. Az emberiség évezredes tudásának továbbadása csak a tekintély elfogadása révén lehetséges – nem ismételheti meg minden egyes ember az összes tudományos kísérletet, nem végezheti el az összes megfigyelést és számítást. Ez az elfogadás és bizalom sokáig megmarad, néha túlságosan sokáig marad kritikátlan, különösen „a neten” megjelenő, és a barátok által lájkolt vagy megosztott dolgokkal kapcsolatban. Nevelőként az lehet a célunk, hogy mi is benne legyünk a tekintéllyel rendelkező, elfogadott körben.

Ehhez szükség van nyílt gondolkodásmódra és el kell viselni az ostobaság megnyilvánulásait – közte a tudatlanok támadásait is. Azok okos kezelésével lehet a tekintélyünket megalapozni  🙂

Azt gondolom, hogy van még egy nehéz feladatunk: el kell olvasni olyan szövegeket is, amikről tapasztalatból, ösztönösen tudjuk, hogy nem érdemes. Miért vesztegessük ilyesmire az időnket? Hiszen, tudjuk, hogy ostobaság.  Meg is mondhatjuk rögtön, és annyi!

Ha azt várjuk az emberektől, hogy maguk tudjanak okos döntéseket hozni, akkor nem a végeredményt, hanem az oda vezető utat kell megmutatnunk. Erről szól a tanítás és a nevelés. Néha strapás és bosszantó a butaságokkal foglalkozni, és nem is mindig sikerül ezt abszolút türelmesen tenni, de próbálkozni érdemes.

Hol a határ? Meddig megyek el abban, hogy elolvassak dolgokat csak azért, hogy alaposan megindokolt véleményem legyen róluk? Nem tudom, nincs biztos határvonalam. Az élet rövid, mindent nem olvashatok el. Változik ez a határ, függ sok mindentől (elfoglaltság, munka, hangulat), és a reakcióm sem mindig ugyanaz: néha csak legyintek egyet, máskor elmondom, leírom a véleményemet (finomabban vagy karcosabban). Ha segíteni akarok másoknak a tájékozódásban, olyan dolgoknak is utánajárok, amiket egyébként hagynék a csudába.

Kinek hol a határ, Kedves Olvasó? Utánajárnak annak, hogy honnan tanul a gyerek, az unoka az interneten? Ki tud erről beszélgetni vele?

Nem is olyan egyszerű ez! Meg kell találnunk az egyensúlyt, vigyáznunk kell, mert a kellőképpen alá nem támasztott kijelentések visszaütnek! Ismerjük a csakazértis jelenséget? Mindannyiunkban jelen van, de a fiatalokban erősebben. Hitelesen és számukra is elfogadhatóan kell megmutatnunk, hogy mi a hiba vagy tévedés egy-egy okosságban, amit olvastak. Ex cathedra kijelentések helyett rá kell szánnunk az időt és energiát, elemeznünk kell az állításokat, utána kell néznünk a hivatkozásoknak, a forrásoknak. Kinek van erre ideje??? Akárhogy is, ha nevelni, oktatni akarunk, meg kell találnunk a módját!

A tagadás nem annyira eredményes, mint az igenlés. (Ld.: Mario és a varázsló.) A rosszal és a veszélyessel a jót és a hasznosat kell szembeállítanunk. Aktívan vezessük el azokra a helyekre, ahol hasznos és értékes tartalmat talál. A bulvár és a szemét ebben az esetben is el fogja érni, de tud majd különbséget tenni. 

Persze, nem csak az internet nyújt érdekes és vonzó lehetőségeket. Hagyományos időtöltések is vannak (olvasás, mese, zene, diafilm, diótörés, főzés, beszélgetés, kirándulás, …) Meg kell találnunk, hogyan tudjuk elcsábítani a gyerekeket. Azt hiszem, hogy kicsi korban kell felépíteni ezt a kapcsolatot. Persze lazulni fog, de biztos megmarad…

Élveztem a beszélgetést, és úgy láttam, a klub tagjai is. Úgy látom, hogy nyitott, érdeklődő emberek. Sok mindent csinálnak együtt, szépítik, rendezik a környezetünket, minden évben újabb helyekre ültetnek virágokat, és szorgalmasan locsolják és gondozzák őket. Rendszeresen összeszedik a szemetet (ami nem elsősorban ez eldobált sörösdoboz és csokipapír, hanem teherautónyi mennyiségben odahordott mindenféle is). Járnak kirándulni és színházba, meghívnak embereket a mostanihoz hasonló beszélgetésekre. A tipikus “nagymamás” tevékenységek se maradnak el, most éppen az óvodásoknak készítenek húsvéti ajándékokat. Az általuk sütött finomságok nélkül nincs Akarattyán se civil, se hivatalos esemény, ünnepség. Ez a klub az egyik nagyon fontos civil szervezet a faluban, örülök, hogy van! 

Szívesen megyek majd ismét a klubba!

Advertisements

One thought on “Internet a klubban 

  1. Visszajelzés: Merre szállnak a felhők? | Kerékfy Pál

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s